The Haunted
Versus
2008
Century Media
Őszintén szólva, már nagyon unalmas a rengeteg thrash metál legenda revival, és tényleg próbálkoztam megszeretni, de egyszerűen nem megy. Az idei Death Angelen is vannak jó pillanatok dögivel, de összességében az sem sokkal jobb a Deákné (Exodus, Testament) vásznánál. Sajnos a thrash metál az olyan, hogy vagy üt, vagy nem, ha középszerű, akkor idegesítő. Hiába nagy a felhozatal, hiába kerül egyre több fiatal banda lehetőséghez, ha egyszer nem ragad magával a zene. Mert nem úgy van az kispajtások, hogy reszelgetjük a gitárt oszt majd lesz valami, a thrash minden ellenkező híresztelés ellenére lélekből jön, rutinból nem lehet csinálni. A megoldást a krónikus thrash problémára, ismét a svédek szolgáltatják. Ezen már tényleg nem kell csodálkozni, hiszen az elmúlt években már teljesen szokásos, hogy a svédek, a rockzene minden súlycsoportjába delegálnak legalább 1-2 éremesélyes versenyzőt. Az új The Haunted is olyan, mint a többi, ahogy belép a ringbe egyből látszik, hogy hol lakik az úristen.
Az első riffnél eldőlnek már a dolgok, ez bizony nem a Bay Area-féle nyugdíjasotthon! A Versus szól, mint az ágyú, friss és fiatalos, majd szétveti az erő, a riffek zseniálisak, hallgatatja magát, és nem erőszakkal kell újra meg újra elővenni. Anders Björler gitárjátéka nem a múltba révedezik, hanem igazodva a korszellemhez lemezről-lemezre változik, méghozzá úgy hogy a speciális ízt mindig megtartja. Itt nem mosódnak össze a témák, minden dal egy jól körülírható alaposan kibontott riff körül hullámzik, de ugyanakkor egyre több hangulati elem is bekerül, főleg Dolving által, aki az előző The Dead Eye lemezen elkezdett önmarcangolós idegbeteg vonalat folytatja. Azt már nem is mondom, hogy a zene alatt nem hallani sem csoszogást, sem a járókeret kopogását, mint egynémely thrash legenda jelenkori albumán.
A Haunted folyamatosan fejlődik: a kezdeti erőteljes Slayeres attitűdöket már rEVOLVEr lemez tájékán levetkőzték, azóta fokozatosan mennek egy kevésbé behatárolható stílus felé, de azért thrash még ez, nagyon is. A Moronic Colossus első röffenése már előrevetíti, hogy itt nem az amerikai új hullám által ezerszer elővett At the Gates riffek újrafeldolgozása történik. Néhány dalnál olyan érzésem van, mintha még az előző lemezről maradt volna itt, mint a Pieces a megvadult kezdésével, és szétcincált belassulásával, vagy a nyugisan rémisztő Skuld. A szólók faszák nagyon, ezt talán mondani sem kell, és talán azt sem, hogy Dolving ismét nem elégszik meg a szimpla üvöltésekkel, hanem próbálkozik dalolással is. A Trenches és a Ceremony szimplán zseniálisak, de a legnagyobb kedvenc a Rivers Run, ami tökéletesen jellemzi a jelenkori Haunted sokszínűségét. A kedvenc Haunted lemez továbbra is a Haunted Made Me Do It, a kedvenc dal pedig továbbra is a The Flood, de ez a lemez is teljesen okés.
Maradjunk a svédeknél, a Dimension Zero egy hobbizenekar, itt éli ki magát Jesper Strömblad, mikor épp pauza van az In Flamesnél, az énekes meg Joakim Göthberg, aki jobb sorsra érdemes hangszálait annak idején a Mardukban is megcsiszolta. A zenekar további tagságába nem érdemes belemenni, mert folyamatosan változik, hiszen a svédek úgy váltogatják a bandákat, mint más a zoknit (hetente). Itt is az van, mint minden svéd zenekarnál, ha látatlanban azt mondom, hogy a zenekar többi részét egykori In Flames, Soilwork, és Dark Tranquillity tagok teszik ki, akkor nagyot nem tévedhetek. A legutóbbi zéró dimenziót illetően még nem vagyok képben, de az öt évvel ezelőtti This is Hell simán köröket ver bármelyik mai thrash anyagra.
A floridai The Absence nem tévesztendő össze a magyar Aebsence-szel, hiszen az előbbi svédes thrasht az utóbb pedig folkos metált játszik, talán annyi közös van bennük, hogy egyiket sem ismeri senki, pedig kurvajó volt/van/lesz mindkettő. Szóval az amerikai Absence az egyedüli, amelyik a mostani nagy floridai thrash-hullámból színvonalas élvezhető zenét játszik. Egyfajta erős At the Gates utánérzéssel rendelkeznek, de a tavalyi Riders of the Plague nagyon pöpecre sikeredett. Nem tökéletes, de benne van, hogy a következő robbantani fog. Az Echos nálam már most klasszikus, a szólók meg nagyon ott vannak. Szóval inkább ezek, mint a nagy thrash legendák újbóli feltámadásai.
Utolsó kommentek