Singles
Soundtrack
1992
Warner
A Singles egy zeneileg különlegesen frekventált film volt. Most néztem újra a napokban, úgy emlékeztem rá, hogy egy tűrhető, de nem igazán meghatározó movie, de nem. Valami rettenetesen szar volt. Mindegy, most egy füst alatt elintézzük a filmet meg a hozzá rendelt filmzenét is. Amúgy érdekes, hogy a kifejezés a "szingli" jelentése mennyit változott az elmúlt években: a 92-es film még valami olyasmit sugall, hogy a világban csalódott, kiábrándult, csapzott, helyüket kereső fiatalok a szinglik, manapság meg a szinglikről leginkább a biztos egzisztenciával rendelkező, magabiztos, dekoratív, sikeres, kiskosztümben tipegő boszorkányok jutnak az egyszeri halandó eszébe. A Singles egy olyan film volt, ami Seattle-ben játszódott, tele volt ismert zenészekkel, tehetséges fiatal színészekkel, és rendszeresen felhangzik benne valami jóféle muzsika, mégsem szólt a film semmiről.
A Singles, a grunge zene propagandafilmje volt. Az irányított forradalomnak még szüksége volt egy filmre is, hátha van még olyan tini a világon, aki nem tudja, hogy kell öltözködni egy igazi grungernek; bakancs, szakadt farmer, kockásing, kinyúlt pulóver, cigirágó szájba, ahogy apu is csinálja. A filmnek két pozitívuma van: Matt Dillon tökéletesen játssza el a grunger prototípust, és Bridget Fonda, aki a teljesen üres semmitmondó történésekbe visz egy kis életet. A film sztorija egy teljesen átlagos történet, unalmas, lapos, és amikor elaludna az ember a totális mélyponton, akkor mindig feltűnik valaki Pearl Jamből, vagy épp Chris Cornell. A falakon Mother Love Bone graffitik, néhol felbukkan egy Sub Pop póló, szóval a grunge-utalásokból nincs hiány. Van a filmben egy Soundgarden és egy Alice In Chains koncertrészlet is, még sincs a zenének semmi köze a filmhez. Kong az egész az ürességtől, van egy kis dráma, egy kis happy end, de ha ez a film nem a kor legnagyobb felhajtása körül zajlik, akkor valószínűleg sosem készült volna el.
Az MTV klipjeiből ismert arcok a hajuknál fogva előrángatva: a legviccesebb Jeff Ament, aki talán a kétmondatos szerepét is súgógépről olvasta, és a történet szempontjából teljesen értelmetlen volt a megjelenése. Chris Cornell feltűnésének is kábé annyi értelme volt, hogy semmi. Mondjuk a film ettől még lehetett volna jó, de olyan szinten unalmas volt, hogy azt elmondani nem lehet. Írta és rendezte Cameron Crowe. Gratuláció, a hat és feles IMDB több, mint hízelgő.
Az OST-n Seattle és a grunge színe-java, de természetesen csak azok, akik akkoriban az Epic/Sony-nál állomásoztak. Nirvana például nincs. A legjobbak természetesen az Alice In Chains a Screaming Trees, a Mudhoney, meg a Soundgarden. De van egy nóta Hendrixtől is, akinek a sírján gitározik Dillon a film elején. A legrosszabb Peter Westerberg idióta nánázása, két szám is jutott neki, egyikben nana van, a másikban ugyanarra a dallamra ahah. A filmben ha jól emlékszem még volt egy Cult szám is, meg talán mintha R.E.M. is lett volna. A Screaming Trees viszont nem volt, én gyakorlatilag azért néztem meg újból a filmet, hogy hátha benne lesz a Nearly Lost You valami nagy katarzis közepette, de nem volt benne, meg katarzis sem volt. Azt meg továbbra sem értem, hogy mi célt töltenek be a filmzenealbumok a világegyetem felépítésében, hiszen a film élményéhez semmit nem tesznek hozzá, csak annyit tudtam meg belőle, hogy Peter Westerberg munkásságát nagy ívben kell kerülni.
A lemez legjobbja a Screaming Trees, mert nekik bizony nem csak a Dust lemez volt odatéve. Jó kis banda volt ez. Érdekes, hogy a Nearly Lost You klipjében is megcsinálja a gitáros, azt az erősítők előtt leborulva bukfencezős kunsztot, úgy látszik náluk ez egyfajta show-elem volt.
Utolsó kommentek