Dream Theater
Black Clouds & Silver Linings
2009
Roadrunner
Nem sok olyan veszélyes ragadozó található a táplálkozási láncban, mint a fanatikus Dream Theater-rajongó. Talán csak egy veszélyesebb van tőle: a 20 éven aluli, éppen hangszeren tanuló DT-fan. Mert sok perverzió létezik, de egyik sem ér fel azzal, mikor hősünk - amint leszedte az új lemezt- eldob csapot-papot, fogja a gitárt, függvénytáblázatot, jegyzettömböt, zsebszámológépet, és egész éjjel elemzi a progresszív istenek legújabb dalait, majd mikor hajnalban sikeresen leszedte a lemez legnehezebb témáit, veszi is fel, és már küldi is szét az ismerősöknek. Persze ez még a jobbik eset, hiszen az igazán elvetemültek videón is megörökítik a nagy eseményt. Mikor rákerestem az új Dream Theater klipre olyan érzésem támadt, mintha a Youtube-on minden második homevideo abból állna, hogy fiatal zenészpalánták, kialvatlan fejjel, alvós pólóban nyomják a kis szobában Petrucci, Portnoy, Rudess lemezről-lemezre egyre jellegtelenebb témáit.
Nem tudom pontosan hol romlott el a Dream Theater és a klasszikus értelemben vett progresszív rock/metál, de a Train of Thought óta egyértelműen egyre erősebben jelentkeznek a fásultság és az önismétlés tünetei. Manapság már ők sem játszanak mást, mint az ezernyi követőjük, persze a produkció továbbra is végtelenül profi, de a zenéből teljesen eltűnt az izgalom, és átvette helyét a kiszámíthatóság. Azzal még nem is lenne gond, hogy nem tudnak kilépni a stílus szabta korlátokból és saját manírjaikból, viszont a zene üressége kiábrándító, és erre nincs mentség. Pedig a standard Dream Theater muzsika nagyon kellemes hallgatnivaló, de még a követők nem túl eredeti tömegében is vannak, akik saját ízekkel kiegészítve jól elsajátították a DT-féle villantásokon alapuló progmetált, mint például a két lemezt megért magyar Da Capo.
A legnagyobb probléma az, hogy a progresszivitás itt már nem eszköz, hanem egy cél. Egy elvárás, aminek meg kell felelni. A villantások és a hangszer-maszturbációk itt már nem a dalok szerves részét képezik, hanem teljesen öncélúak. Még az előző két lemezen, a folyamatosan csökkenő minőség ellenére is voltak jó pillanatok, az új lemezen A Rite of Passage-en kívül egyszerűen nem marad meg semmi. Tényleg sokszor nekifutottam, és kifejezetten szeretem mikor a sokadik hallgatásra jönnek elő az apró finomságok, de itt tényleg nincs semmi, azon kívül, hogy az eddig megismert Dream Theater attitűdök köszönnek vissza egy sokkal gyengébb verzióban.
LaBrie énekdallamai a Rite of Passage refrénjének kivételével álmosítóak, különös tekintettel Wither-re, ami nemcsak gyenge, de mindegyik lemezükön van egy ilyen béna líra. Szinte másodpercre kiszámítható, hogy a dalok monotonitását általában az ötödik percben töri meg a menetrendszerűen érkező gitár/dob/billentyű-hokizás, és minél hosszabb a dal, annál több van belőlük, mivel 2-3 percenként visszatérnek, és büntetnek keményen. Ilyen szempontból a 15-18 perces dalok igencsak próbára teszik a tűrőképességet.
A lemez sajnos nagyon lapos, és kiszámítható, és mivel a Dream Theater egyre népszerűbb esély sincs rá, hogy változtassanak az utóbbi lemezek sápadt irányvonalán. De hogy essen szó egy kis pozitívumról, ha nem figyelünk oda, hogy mi szól, akkor elég kellemes háttér-muzsika, szóval inkább ez szóljon, mint az MR2 Petőfi.
Utolsó kommentek