Birds Of Prey
The Hellpreacher
2009
Relapse
A Birds Of Prey előző albuma teljesen jogosan került be az elmúlt év legszarabb lemezborítói közé, hiszen a véresszájú hülyegyerek ritka egy vizuális mocsokság volt. Az új albumon már megtörölték a száját, vagy talán meg is fésülték, de nemcsak a borító lett civilizáltabb, a zenét is sokkal emlékezetesebbre faragták a Baroness, Alabama Thunderpussy, Municipal Waste, Throttlerod, és Beaten Back to Pure zenészekből verbuválódott, underground supergroup tagjai. Vagy az is lehet, hogy már az előző lemez is teljesen fasza volt, csak a borító elterelte a figyelmet nagyszerűségéről, mindenesetre majd felül lesz vizsgálva az is.
Amennyire emlékszek az előző albumra ott is nagyjából ez volt, nem történt lényegi változás. A két gitáros (Bo Leslie és Erik Larson) továbbra is megszállottan üldözi a lehető legegyszerűbb súlyos riffeket, és ezekből próbálnak emlékezetes dalokat összehozni, és az esetek többségében ez be is jön nekik. A zenét leginkább a Beyond The Sixth Sealhez lehetne hasonlítani: stoneres napsütötte, néhol kicsit elszállt, néhol kicsit búgós, néhol kicsit sludge-os marcona muzsika. Talán csak annyi a különbség, hogy a Birds Of Prey nem annyira laza meg vigyorgós, és az ének sem annyira szélsőséges, meg nem is annyira jó. Mert olyan jó nincs, mint a BTSS, de azért igencsak kellemes hallgatnivaló, a sok kurvára kemény, kurvára mocskos, kurvára szakállas, sztóneres szakállmetál zenekar tengerében.
Már az első hangról lehet tudni, hogy milyen a lemez, a Mama kezdőriffje egy igazi délies bikacsök, ami után felpörög a tempó, és jönnek az őrlések meg a thrashes-szólók, majd a dal végén visszatér a kezdőriff egy záró tockosra, és nagyjából az összes dalnak ez a felépítése. Persze vannak azért kivételek, mint a nyugisabb kimértebb Juvie, ahol búgnak meg hápognak a szólók, vagy a Taking on Our Winter Blood ahol kellemes Motörheades lendület tűnik fel, de a jellemző mindenképpen az, hogy fognak valami istentelen súlyos riffet, és hozzá építik fel a kompozíciót. Fasza kis muzsika ez, az egész albumot meg lehet hallgatni itten.
Igazából egyetlen baj van az albummal, ami az előző lemezen is nagyon zavaró volt: Ben Hogg fantáziátlan üres éneklése, vagy üvöltése, vagy nem is tudom minek kéne nevezni ezt a sematikus unalmas buhogást. A Pro-Pain énekese Gary Meskil rendelkezik még ilyen egyhangú üvöltözős tufa hanggal, hogy hosszabb távon agyfaszt lehet kapni tőle. Lehet, hogy csak engem zavar, de ez a zene sokkal jobb énekhangot érdemelne, vagy egyszerűen csak bele kéne hörögni, vagy hányni a mikrofonba, mert ez a ritmikus üvöltözés borzasztó fárasztó, egyedül talán a Juvie sült el jól vokális szempontból. Ott van például a Spice And The RJ Band, ahol egyáltalán nem különlegesebb a zene, de mégis jobban hallgatatja magát, mert ott Spice zseniális bömbölésével életet visz a dalokba, ide meg kéne egy jobb énekes.
Utolsó kommentek