Pagan Altar
The Lords Of Hypocrisy
2004
Oracle Records
A Pagan Altar története a meg nem értett zsenik tipikus esete: a hetvenes évek végén alakultak Angliában, metál szempontból a legjobbkor, a legjobb helyen, mégsem vitték semmire. A klasszikus NWOBHM csapatok közül csak ők, és a Witchfinder General játszotta még ezt a borongós, Black Sabbathon alapuló misztikus, súlyos muzsikát. Néhány év dinamikus vergődés után adták ki első lemezüket, demónak álcázva, majd 1982-ben beszüntették a működésüket. 2004-ben újra összeálltak, újra kiadták a demót, majd befejezték és felvették a 22 éve félbehagyott második lemezt, ez lett a zseniális The Lords Of Hypocrisy. A pogány oltár azonban a kétezres években sem lett menő, továbbra is a totális ismeretlenségben tengették napjaikat, egészen addig, még elérkeztünk 2010-be, amikor a Satan's Henchmen felkerült a kultikussá vált Summer Hits válogatásra, és hirtelen megemelkedett az egy főre jutó Pagan Altar tetoválások száma.
A Pagan Altart nagyon egyszerű jellemezni: Black Sabbath, és Ozzy Osbourne. Manapság már egyáltalán nem okoz feltűnést, ha egy énekesnek olyan hangja van, mint Ozzynak, de Terry Jones énekhangja nem a klasszikus, vagy a jelenkori ördögöt idézi, hanem egy 80 éves, több hangszálműtéten átesett Ozzy képét vetíti előre. Itt már tényleg nincs középút, vagy az első hangok után vigyorogva fogsz villázni, vagy füledre tapasztott kézzel menekülsz ki a világból, az extrém énekhang miatt. Engem mondjuk nem zavar, megvan azért ennek a speciális libabőrös hangulata, és nagyon illik a zenéhez, az meg külön jó pont, hogy az énekdallamok is olyan Ozzysak.
Sok újdonság mondjuk nincs a zenében, igazából nem is tudom, hogy mi jó van ebben a rengeteg retróban, de valahogy a klasszikus riff-orientált zenéket nem lehet megunni, ha elég jók a dalok. Azok meg elég jók. Hard rockos alapok, síró Stratocaster, csipetnyi füstös hippi-hangulat, itt egy kis Sabbath, ott egy kis Zeppelin, jó kis markáns riffek, hősködős gitárszólók, a szövegekben pedig a legnagyobb elcsépelt metálklisék követik egymást, de mégsem kínos a végeredmény, hanem egy jó kis hagyománytisztelő rock/metal album. A Pagan Altar valószínűleg az ének miatt bukott el sokaknál, pedig érdemes belemerülni, mert nagyon fasza muzsika.
A nagy kedvencem természetesen a Satan's Henchmen, meg a The Masquerade felelgetős gitárjai, de a nyitó The Lords Of Hypocrisy is hatalmas jóság:"Can you hear them? Can you see them?" Talán csak abba lehetne belekötni, hogy mindegyik dalnak ilyen punnyadós/misztikus kezdése van, a pátoszos témák ezt meg is követelik, de azért egy kis változatosság nem ártott volna ilyen téren, hogy ne csak egy szám kezdődjön viszonylag hagyományosan. Olyan, mintha minden dal két részből állna; először jön az intró, majd a katartikusnak szánt második rész.
Utolsó kommentek