Lemmy
49% Motherfucker, 51% Son Of A Bitch
Megaforce Records
2011
Lemmytől jobb nyersanyagot aligha lehet találni egy dokumentumfilmhez. Egy élő legenda, egy intézmény, egy orvosi csoda, nemzedékek bálványa és példaképe, a zeneipar legviccesebb figurája, a gyilkos angol humor utolsó mohikánja, akinek minden interjúján szakadni lehet a röhögéstől. Lemmyről egyszerűen nem lehet rossz filmet forgatni, mert ha az egész csak annyiból állna, hogy leültetik egy kamera elé, kezébe adnak egy üveg Johnnie Walkert meg egy pakli cigit, és kérdezgetik a világ állásáról, az is kenterbe verné az elmúlt évek filmtermését. Lemmy a király. Ennyi.
Sportemberi teljesítménye mellett, elsősorban Lemmy emberi nagyságát próbálja kidomborítani ez a nagyszerű dokumentumfilm. Nincs kamu, nincs vaker, nincsenek kellékek, nincs színpadi ruha, azt kapod, amit látsz: Lemmy ugyanabban a szerelésben sütögeti a reggelijét, vagy ugrik le a sarki CD boltba, mint amiben koncertezik. Betekintést kaphatunk Lemmy szerény hajlékába, ami minden fényűzést és pompát nélkülöz, és bármelyik bejárónő kikészülne tőle. Az egyik szoba tele van lomokkal és aranylemezekkel, a másik meg úgy néz ki, mint egy hadtörténeti múzeum Harmadik Birodalomra szakosodott részlege. Ide nem fog kitelepülni, és forgatni a helyi Vacsoracsata, az egyszer biztos, pedig máshol nem nagyon látnak olyan konyhát, ahol békésen megfér egymás mellett a palacsintasütő, a Waffen-SS sisak, és a gyalogsági ásó.
Egy bajom van a filmmel, mégpedig az, hogy a főszereplő kevés teret kap. Lehet, hogy mint dokumentumfilm ez tökéletesen megfelel a BBC nagykönyvében foglalt aranyszabályoknak, de egy Lemmyről szóló filmben elsősorban Lemmyre vagyok kíváncsi, és nem Ozzyra, a Metallicára, vagy a betépett rajongókra, akik az első 20-25 percben a lehető legnagyobb Lemmys közhelyeket pufogtatják ("Ha ledobnak a földre egy atombombát, azt csak a csótányok fogják túlélni, meg Lemmy", stb). Persze biztos kellenek a neves zenészkollégák néhány mondatos kliséi is, de Dave Grohlt leszámítva egyikük sem tudott sokat hozzátenni az est fényéhez. Megkockáztatom, hogy egy átlagos Motörhead rajongónak ez a film sok újdonságot nem fog nyújtani.
Bőven elég lett volna, ha csak Lemmyre, mint magánemberre koncentrál a film. Lemmy eszik, Lemmy iszik, Lemmy megfejti a világ dolgait, én erre lettem volna kíváncsi. A neves zenészkollégák Lemmyhez képest borzasztó unalmasak, és a Motörhead backstage dolgai helyett is inkább hallgattam volna a mester érthetetlen dünnyögését, sajátos filozófiáját és világnézetét. A két rendező elég sok szegmensre próbált rámenni, aminek az lett a vége, hogy a majd’ kétórás játékidőben csak kapargatják a felszínt. Nagy kár, hogy a Hawkwind csak Lemmy kirúgása kapcsán kerül terítékre, és a Fehércsíkláz sírva röhögős sztorijaiból szinte semmi nem került a filmbe.
A film elsősorban nem a rajongóknak szól, hanem a kívülállóknak, akiknek a Motörhead csak egy név, Lemmy pedig egy vicces csodabogár. Akik olvasták a zseniális Fehércsíkláz könyvet, és tisztában vannak mester munkásságával, azoknak valószínűleg lesz némi hiányérzetük a film után, mert ebből az alapanyagból azért sokkal többet ki lehetett volna hozni. Viszont kárpótlásként van 4-5 órányi, irgalmatlan mennyiségű extra cuccos a DVD-n, amiken jó sokáig lehet csámcsogni, olyan nyalánkságokkal, mint a Lemmy 50. születésnapi partiján Lemmynek öltözött Metallica.
Egyébként egyáltalán nem rossz mozi, csak nem kell hozzá nagy reményeket fűzni. Egy kedves tiszteletadás a mester előtt.
Utolsó kommentek