The Damned Things
Ironiclast
2010
Mercury
A The Damned Things tagsága relatíve ismertebb zenészekből áll, de egy kicsit azért erősnek érzem velük szemben a supergroup definíciót, hiszen itt az Anthrax sales-es ritmusgitárosa az egyetlen, aki eddig letett valamit az asztalra. A Fall Out Boy állítólag valami jól menő pukipunk alakulat, az Every Time I Die meg szintén valami népszerű metálkórság. Mondjuk attól még lehetnek jók, hogy nem ismerem egyiket sem, de Rob Caggiano sem minden idők legjobb Anthrax szólógitárosa, szóval akárhogy nézem a tagságot, erre semmiképp nem lehet rábiggyeszteni a supergroup kifejezést. Scott Ian és a kiscserkészek, vagy valami ilyesmi.
Azért is voltam kíváncsi a lemezre, mert Scott Ian nem nagyon szokott elkóborolni az Anthrax kötelékéből, eddig csak egyszer fordult elő vele ilyesmi, amikor tevékeny részese volt az egyetemes zenetörténelem egyik legbetegebb formációjának. A Speak English or Die, és a Live at Budokan is igazi klasszikus, szóval lehetett sejteni, hogy a Damned Things is ütni fog, hiszen $cott Ian olyan, amilyen, de szarhoz még nem adta a nevét. Nem véletlen, hogy az Ironiclast piszok jó lett. Nem alibi, nem helykitöltő, hanem igazi odabaszós rocklemez!
Talán a hetvenes évek hard rockja hozhatta össze a zenekart, hogy közösen fedezzék fel saját gyökereiket, vagy saját gyökérségüket, vagy nem tudom mit akartak, mikor válságban a lemezipar, meg ezer a baj. Scott Ian például közismert Thin Lizzy fanatikus, nem véletlenül dolgozta fel az Anthrax a klasszikus cowboyos nótát annak idején, és valószínűleg Joe Trohman is betéve tudja a komplett Led Zep, Thin Lizzy katalógust. Érdekes, hogy a kopasz varázsló csak néhány dalban szerepel szerzőként, a zene nagyrészt a Fall Out Boy gitárostól származik, és nem kispályázik a csávó. Friss, dallamos, energikus rockzene, megidézve a nagy ősök szellemét, valahogy így kell ezt csinálni:
A közös gyökereken, és a délies ízeken kívül, van még egy nagy közös nevező az ASG, és a The Damned Things között, mégpedig a kamikáze énekstílus, amiből nagy hiány van mostanság. Nem tudom, hogy Keith Buckley miket szokott csinálni az Every Time I Die-ban, de ezzel a lemezzel most felénekelte magát a térképre. A fickó egy ösztönös zseni, egy klasszikus ezerarcú rockhang, és valósággal lubickol a témákban. Vajon Scott Ian átérzi a dolog fonákságát, hogy miután elvadította a világ legjobb énekesét, most ismét egy korszakos zsenit sodort útjába a szerencse? Nem vagyok naprakész az Anthrax körüli kavarásokból, de ha még mindig a nyivákoló Belladonna az énekes, akkor őt nagyon gyorsan ki kéne vágni, és villámgyorsan leigazolni Buckleyt, mert ez az a fajta énekhang, amelyik pótolni tudja John Busht.
Ez is egy nagyon fasza lemez. Az ASG talán tökösebb egy kicsit, ez meg ilyen bluesosabb szellősebb muzsika. Külön jó pont, hogy nem parasztvakításból van három gitár, hanem néhol tényleg lehet hallani a plusz harmóniákat, meg a jó kis díszítéseket. A lemez atom, a klip vicces.
Utolsó kommentek