Bear Fight!
Gnarmageddon
2012
Hát olybá tűnik, hogy a savannah-i metál-szcéna megint jól odabaszott egy embereset az asztalra. A Baroness, a Kylesa, és a Black Tusk után itt van a Bear Fight!, akik három gitárral támadnak, fájdalmasan gyönyörű, amit csinálnak, és nem kispályáznak holmi elvont művészkedéssel, hanem olyan dallamos, parasztos, sláger-sztónert nyomatnak, hogy a pofám leszakad. A Bear Fight! jelentősen eltér a tipikus savannah-i hangzásvilágtól, és még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy egy szokványos Baroness-másolat lennének. Eleve távol áll tőlük ez a terjengős művészkedős, filozófus, egy kissé sznob szemlélet, ami az utolsó Baronesst jellemzi, sokkal inkább a rockzene zsigeri végét fogják meg. A 70-es évek klasszikus hard rockja, Thin Lizzy, blues, Clutch, és riffek, és szólók, orrvérzésig.
A három gitár maximális kihasználtsága mellett dörögnek végig a dalok, különösen a 14 Pounds of Doom végén lévő gitár-orgia, és a záró instrumentális Night of the Living Shred jó példa arra, hogy milyen jól megtervezett tömegpusztítást lehet véghezvinni, három összehangolt hathúros segítségével. Marcangol a medve, mozgása lomha, de mancsai füledet letépik. Az egyszerű megközelítés ellenére nem lehet azt mondani, hogy valami favágó muzsika lenne. Ízesen, igényesen elővezetett, múltból építkező, néhol kicsit elszállt, minőségi kortárs metál. Ha jobban belegondolok azért a He Said és a Storm The Gates nyomokban mintha Baronesst is tartalmazna.
A Hendrixesen, bluesosan kezdődő Bear Hands egy iszonyatos doom témába torkollik, és ez a fajta kalandozás jellemző minden dalra. Nem egy sémát erőltetnek a végtelenségig, hanem mind a nyolc dal jól elkülöníthető arculattal rendelkezik, amik szépen egységbe vannak fésülve. Tényleg nincs értelme kiemelni dalokat, mert 10 pontos mindegyik, de most legjobban talán a No Body kapcsán akarok gitározni.
Black Cowgirl
Black Cowgirl
2012
Bilocation Records
Maradunk a keleti parton, Savannah-ból csak egy ugrás a Pennsylvania állambeli Lancaster, ahol a ritka vicces nevű Black Cowgirl idén nyáron jelentette meg első albumát. Igazából nem teljesen friss dalokról van szó, hiszen az első hat dal már ismerős lehet a tavalyi debütáló EP-ről, de azt sem ismeri senki, úgyhogy mindegy is. A tavalyi szerzeményekhez még hozzácsaptak öt új dalt, és ha azt mondom, hogy a végeredmény lehengerlő, orbitális nagy muzsika, akkor még nem is mondtam semmit.
A Black Cowgirl kicsit szertelenebb zenét játszik, mint a Bear Fight!, nem annyira direkten riffelős, sokkal inkább elszálltan témázgatós, fűszagú, jammelős, kibontósabb muzsika. Az énekes/gitáros Ben McGuire egy klasszikus csapodár rock hang, aki óriásiakat énekel, és talán csak az énekdallamok miatt, de lehet más miatt is gyakran beugrik a szintén istenkirály ASG. Ez a tipikus amerikai desert rock, a porral, a sivataggal, a végtelen országúttal. Olyan hangulatos dalokat, mint a Roadmaster, az Alkaline, vagy a The Ride tényleg csak az tud írni, aki ott él. A középtempós dalok sorából némileg kilóg a Dead House pörgése, és zúzós riffjei, aztán ott van az Eclipsor, ami hol elringat, hol felemel, hol beledöngöl a földbe, hatalmas dal, egy nevetségesen egyszerű szólóval.
Aki eddig bírta a fekete cowgirl mogyorózását, az valószínűleg a Three Seasons kezdésénél fog elcsöppenni. Nem is tudom, egy zenekar talán egyszer ír egy ilyen dalt az életben. Egészen döbbenetes élmény vezetés közben hallgatni, de úgy egyébként is libabőr, katarzis, meg amit akarsz. Négy és fél perc alatt bejárni a világot, megérezni mindent, amit csak lehet, a síró gitárok, a duruzsoló basszus, némi Soundgardenes kilátástalanság, McGuire lélegzik, énekel, üvölt, sír. Zseniális
A Solarizer továbbvezet a bejárhatatlan országúton, a Becoming Nothing pedig egy Monster Magnet-féle modern amerikai édes-bús rockandroll, amire lehet rázni a segget, meg lóbálni a söröket. Tényleg nem tudom mire vélni ezt a burjánzó zsenialitást, nem szoktam feleslegesen lelkendezni, de ez a lemez is úgy tökéletes ahogy van. Nem gondoltam volna, hogy a King Giant szintjét idén eléri még valaki, de most a Bear Fight! meg a Black Cowgirl is nagyon közel jutott hozzá.
Hallgatom a Down új EP-jét, mint a stílus ikonját, tetszik a Witchtripper, meg az Open Coffins is, később biztos majd beérik a többi is, de elsőre nem száradt le a fülem tőle. Aztán itt van a Bear Fight! meg a Black Cowgirl, két ismeretlen zenekar az első lemezével, és akkora fülbemászó, azonnal ható sztóner slágereket írnak, hogy napok óta nem tudok mást hallgatni. Két lemez, amit ízléstől függetlenül mindenkinek hallani kell, mert ez az, amit úgy hívnak: zene.
A Black Cowgirl már lenyomott egy miniturnét Company Band és a Lionize társaságában, talán van egy kis esély rá, hogy ne tűnjenek el a süllyesztőben. A Bear Fight! már javában írja a kettes lemezt, remélhetőleg sikerül nekik is megugrani a következő lépcsőfokot, és kikerülni a totális ismeretlenségből, mert többet érdemelnek 280 fészbuk lájknál.
Utolsó kommentek