Vinum Sabbatum
Bacchanale Premiere
2012
Eyes Like Snow
Volt nekem három titkos favoritom erre az évre, akiknek a debütáló EP-jén/lemezén beszartam-behugyoztam, és teljesen jogosan vártam a hasonló folytatást a Vinum Sabbatum - The Graviators - Svölk triumvirátustól, hiszen miért is ne, a jót könnyű megszokni. Sajnos egyikük sem tudta beváltani a benne rejlő ígéreteket, kimaradt mindhárom gólhelyzet, a csatárok a lelátóra bikázták a forintos labdákat, és meg sem tudták közelíteni a debütálás varázsát. Mondjuk most így, 1-2 hónap pihentetés után, újra meghallgatva, már nem tűnnek annyira kilátástalannak, mintha kétszer ilyen szarok lennének, de azért az határozottan kijelenthető, hogy háromból kettőnek nem sikerült a következő lépcsőfokot meglépni.
A Vinum Sabbatum debüt EP-je nagyjából a poros vintage/retró-vonal alapvetése, hatalmas dallamokkal, kerek dalokkal, mesteri orgonaszóval, bődületes nagy ősrock feelinggel. Lehet hogy nem volt olyan hype körülöttük, mint a Ghost, vagy a Year of the Goat háza táján, de hogy a Songs From The Convent minőségben leveri az előbb említetteket az is biztos. Szóval az erős kezdés adva volt, de valahogy mégsem sikerült a nagylemez. Az EP pozitívumaiból egyedül a hangulat, meg a zseniális orgonaszó maradt meg - ilyen pókhálós vintage hangzást továbbra sem tud produkálni senki - de a dalok valahogy nem nagyon akarnak rögzülni, és mintha az éneket is túlságosan előre keverték volna. A Gospel of Mary, vagy a Tombstone Rider mondjuk már elsőre is tetszett, de a többi dalban tényleg nem találtam semmi fogódzót, és csak mostanában kezdtem el kapiskálni az olyan dalokat, mint az Earthrise vagy a Culdremne. Még az EP egy direktebb, könnyen emészthető ősrock gyűjtemény volt, addig a nagylemez egy sokkal pszichedelikusabb, elvontabb dalcsomag. Én tényleg harminc perces Reverend Bizarre dalokon szocializálódtam, szóval semmi bajom a hosszú dalokkal, de itt a nyolc perc feletti számoknál már tényleg rendesen elgurult a finnek gyógyszere. Azért nem lett ez olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnt.
The Graviators
Evil Deeds
2012
Napalm Records
Az első The Graviators album minden hibájával együtt egy nagyon príma kis riffelős Sabbathista lemez lett. Nyilván a magyar metálfelhőben csak a hiteles és mértékadó Léggitáron lehetett olvasni róluk, de a külföldi undergroundban olyannyira betaláltak, hogy egy évvel később még újranyomás is készült a lemezből, egy új borítóval, hogy a gyűjtők se érezzék már jól magukat. Nem véletlen, hogy az egyre jobban ficánkoló Napalm le is csapott rájuk, hiszen elég rendesen volt bennük kiaknázandó spiritusz, a kialakulóban lévő retróláz hajnalán. Sajnos a debüt óta eltelt három év alatt nemhogy nem változott semmi a svédeknél, de a kezdeti gyermekbetegségek még jobban kiütköznek, és nemcsak nem tudták venni a következő lépcsőfokot, de még el is taknyoltak benne.
A debütnek egyetlen nagy gondja volt, hogy rétestésztaként képesek voltak elhúzni mindenféle monoton, alibi témát. Ezt most megszorozták kettővel, és most már tényleg kifejezetten idegesítő, hogy percekig nyomnak valami tucat riffet, például ami a nyitó Soulstealer első két és fél percében hallható, ami azért is bosszantó, mert a dal másik fele tele van jobbnál is jobb témákkal. A lemeznek azért van eleje, mert annak gyalulni kell, és nem ott kellene elsütni a tölteléket. Nem volt ezeknek valami producerük, aki a keverőpult felett egy ecetes ollóval kicsit nettósította volna muzsikát, hogy kivagdossa a sok felesleget? Van aztán még egy nagyobb baj is, az énekes, Niklas Sjöberg, aki ugyanazon a nyúzott egér hangon énekli végig a lemezt. És az még hagyján, hogy ez a fajta énekhang nem nagy jön be, de gyakorlatilag nincsenek énekdallamok a lemezen, egyedül talán a Häxagram, és a Forlorn képez kivételt. A szintén svéd, és hasonló zenében utazó Horisont énekese is ezt a szakadár szeparatista éneklést műveli, de ott szinte mindegyik dal tele van pakolva jó kis énekdallamokkal, itt meg legfeljebb a gitárt próbálja követni az énekes.
Ettől függetlenül ez a zene már nagyon közel van a svéd első ligához. A tíz dalnak legalább a fele nagyon fasza, és a maradék öt is tele van jó ötletekkel. A hangzás nem retrós cincogás, hanem jó vaskos, és telt, a riffek karmolnak, mint egy bejglitől hasfájós kismacska, és a szólók is nagyon rendben vannak. Evil Deeds, Morning Star, Forlorn, Häxagram, The Great Deception, ezek a dalok még egy rossz énekessel is romba döntik a világot. A Häxagram minimalista, de azért stílusos klipjéből is lejön, hogy üt azért ez rendesen.
Svölk
Nights Under The Round Table
2012
Napalm Records
A norvég Svölk első albuma, egy Trouble-módra zakatoló, sztóneres ízekkel vastagon megtámogatott jó kis metállemez lett. Egy éve kb. ilyenkor nem is nagyon tudtam mást hallgatni, nagyon beletrafáltak akkor és ott valamibe. Aztán ősszel jött az új lemez, és szinte lendületből dobtam is félre, mert sehogy sem találtam rajta a 52, Miss Alcohol, vagy az Inferno-féle jó kis happy-metál slágereket. Mintha túlságosan biztosra mentek volna, kevés volt az új impulzus, és mintha nem nagyon akartak volna kimozdulni a középtempók nyújtotta fedezékből, vagy csak velem volt a baj, és elsőre semmi sem tetszik, de az biztos, hogy újra meghallgatva már sokkal jobb az összkép. Igazából nem is mondanám csalódásnak, a három lemez közül ez sikerült talán a legjobban, vagy legalábbis ez lett a legegységesebb.
Az első két tétel mellett valószínűleg az sem tetszhetett elsőre, hogy sok dal csak az első refrén után mutatja meg, hogy mennyi kakaó van benne, mivel a két gitáros az igazi kunsztokat nem lövi el kezdőrúgásként, hanem szép lassan adagolja, és a sablonosan induló Bearserk, vagy a Break My Bones is egészen jó dal lesz, mikor megérkeznek a harmóniák az énekestől vagy a gitárokból. Az énekes hangja/stílusa itt sem a kedvencem, de azért még bőven a hallgatható tartományban van, és jól egészíti ki a zenét. A zakatolós témák egy kicsit talán háttérbe lettek szorítva, és megérkeztek a Metallica-hatások, úgy nagyjából a fekete lemez tájékáról. Ez így önmagában nem biztos hogy jót jelentene, de szerencsére sikerült megfelelő módon integrálni a rendszerbe a hatásokat - bár ha jobban belegondolok már a debütön is elég vastag Metallica-keréknyom volt, úgyhogy ez talán már nem is újdonság. 52-féle gigasláger ugyan nincs a lemezen, de van helyette röfögős, csordavokálos Twentyfourtwenty, Inferno helyett van Maidenes témával induló Feed Your Soul, a legnagyobb királyság azonban a Fallen néven futó, hét és fél perces orbitális nagy doom-hegyomlás. A Svölk egyik legnagyobb fegyvere továbbra is a két gitáros, akik hihetetlenül ízesen játszanak, és az egymással beszélgető ikerszólóik sem félvállról odadobált kötelező dal-tartozékok, hanem gondosan megmunkált mesterdarabok.
A 52, egy dán gengszteres mozinak, a Tomme Tonnernek volt a hivatalos dala, a klipben is ebből voltak részletek, és aki látta a Bron/Broen/a Híd címen futó dán/svéd sorozatot, az még ismerőst is talál benne. Az új klip is meglehetősen rendhagyóra sikeredett, ha a 9 dal közül választanom kellett volna, akkor a Painbringer tetszik a legkevésbé, gyakorlatilag a leggyengébb az egész lemezen, úgyhogy kicsit meglep, hogy ebből lett klip, de hát ők tudják. Mindenesetre sikerült megint egy nagyon komoly videót összehozni, ezúttal egy vezérpatkánnyal, vagy mi a szarral.
Utolsó kommentek