Boozehounds of Hell
Anti-Sober
2012
Az ember tényleg úgy van vele, hogy a Black Sheriff lemeze után már semmi újdonságot nem lehet mondani a metálba fojtott alkoholizmusról, és akkor hirtelen, mint anonim alkoholista-gyűlésre egy izzó söröshordó, úgy csapódott be üstökösként az osztrák Boozehounds of Hell hatszámos EP-je, ami egy teljesen új szintre fejlesztette a kukában üres üvegek után turkáló szeszkazán-rockot. A hasonló muzsikát játszó zenekarok többsége valószínűleg csak imidzsből nyomja az iszunk, hányunk, belefekszünk-attitűdöt, mindenféle valós tartalom, elhivatottság, és komolyabb meggyőződés nélkül. A bécsi szesztestvérek viszont nem viccelnek, hiszen olyan irtózatos prosztó zenével támasztják alá a komoly filozófiai mondanivalójukat, hogy valószínűleg tényleg minden este talicskában kell hazaszállítani őket a sarki kocsmából.
Az ilyen ordenáré bunkó zenében az az igazán félelmetes, hogy hiába a primitív megközelítés, az ezerszer hallott riffek, és a pofonegyszerű rock'n'rollos fordulatok, mert a zene annyira hangulatos, hogy két perc után már lehetetlen nem együtt üvölteni az énekessel: Fuck it – and let’s get drunk! Egy kis AC/DC, egy kis Motörhead, csontra beállt kőbunkó riffek, sztóneres ízvilág, és erre érkezik rá, a bárpultok útvesztőjében megtompult hangú énekes (Mr. Booze), aki maximális hitelességgel tolmácsolja az átlagos közép-európai alkoholista gondolatait. A zene végig megmarad az egyszerű keretek között, bár az egyik gitáros többször is ingoványos talajon lépked, mikor szóló-szerűségre ragadtatja magát, de alapvetően azért tisztában vannak vele, hogy a primkó riffek tologatása megy igazán nekik, és ezt is nyomják végkimerülésig.
Az Anti-Sober nem az a típusú lemez, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre, vagy szerepelne egy év végi listán, sokkal inkább egy rock-lektűr: könnyen fogyasztható, nem megterhelő a szervezetre, nem kell sokat agyalni rajta - mire megunnád, már véget is ért. Ha valaki nagyon meg akarja ideologizálni, akkor az Anti-Sobert lehet egyfajta koncept-albumnak is tekinteni, hiszen a hat dal egy jól körülírható témáról szól, ráadásul ez nem valami terjengős fikciós sztori, hanem egy realisztikus hatástanulmány a piálás végpontjairól. Ha jobban megnézzük, akkor a dalokra sem lehet azt mondani, hogy egy kaptafára készültek volna: a Gono's Plan (Gono az egyik gitáros) egy klasszikus mocskos rock'n'roll, az I Am the Liquor bunkó riffjei hallatán szinte látni az atomrészeg bárdisák üdvözült vigyorát, a My Beer Is Empty pedig egy hátborzongató metál-kesergő, ami után már senki nem csodálkozik azon, hogy az osztrákok az első ötben vannak az egy főre jutó sörfogyasztás tekintetében.
Az Anti-Sober a kedvenc dalom a lemezről, ebbe tényleg sikerült minden olyan alapanyagot belepakolni, amitől igazán mérgező lehet ez a dallamos metál/rock'n'roll, és aminek hallatán a kisgyermekes anyukák rémülten tapasztják kezüket csemetéik fülére. A lemez végére maradt még egy szesz-himnusz, a Booze Brothers, amit egyrészt nem nagyon lehet röhögés nélkül meghallgatni, másrészt meg egy jó kis mozgalmi induló minden boozer, és boozerina számára. Akárhonnan is nézzük, nagyon fasza zene ez, és még alkesznek sem kell lenni hozzá, hogy észrevegyük a pozitívumait. YouTube / Facebook
Utolsó kommentek