Taliban Airways
With Further Ado
2013
Badlands
Rövid téli álmot követően lassan ébredezik Skandinávia, hiszen az erőteljes svéd belépő után, a norvégok is elkezdtek mozgolódni. A kanyarban már itt füstöl valahol az új Kvelertak, de amíg nem ér ide, addig itt van a Taliban Airways új lemeze, ami nemcsak, "ha nincs ló, jó a szamár is" alapon működő helykitöltő hallgatnivaló, hanem az év első igazi kickass rock'n'roll albuma. Ez az a lemez, amiért megéri végigszopni tucatnyi lapos, unalmas, fárasztó stoner matériát, ez az a zene, ami már az első hangnál úgy csillan meg, mint egy gyöngy a sárban, mint egy aranyfog a moslékot habzsoló disznó szájában, és a meglepetés mindent letaglózó erejével rúgja be a kapukat. Öblös riffek, kellemes akolmeleget árasztó gitárhangzás, szőrös dallamok, hatalmas feeling. Igen, ez az, amit hallani akarok!
A meglehetősen provokatív zenekarnév egy tromsöi négyest takar, akik már vagy tíz éve nyomják az ipart, minden különösebb eredmény nélkül, két EP után ez a második nagylemezük, és nagyon úgy néz ki, hogy minőségileg most sikerült nekik kinőniük a tipikus gyermekbetegségeket. A korábbi dalaikba belehallgatva egy átlagos panelekkel dolgozó, korrekt, de semmi különöset nem mutató sztóner bandának tűntek, most viszont besúlyosodtak, beszőrösödtek, kicombosodtak, tököket növesztettek, és elkezdtek piszok jó dalokat írni.
A norvégek legfőbb zenei hatásai a svéd sztóner rockban gyökereznek: Spiritual Beggars, Spice and the RJ Band, és Spice mester olyan korábbi csapatai, mint a The Mushroom River Band, különös tekintettel a Simsalabim lemezre. Nemcsak a zene, de az énekhang, és a dallamok is Spice-t idézik, és aki szereti ezt a rock'n'rollba ágyazott erőteljes bömbölést, az ne is keressen tovább, mert itt a tutiság! A zenekar tagjai vicces művészneveket választottak maguknak, az énekes/gitáros például Captain Speaking néven fut, és a hangjából ugyan hiányzik a Spice-féle isten áldotta őserő, de még így borzasztóan erős, karakteres orgánuma van, és pofátlan magabiztossággal tolja a svéd tanítómester hajlításait, manírjait, bébizéseit.
A zene szellős, lendületes, néhol komolyabb húrokat is megpengető, de alapvetően bulizós rock'n'roll, irgalmatlan király riffekkel megtámogatva. Már a Children Of A Nation kezdése is letaglózó, ahogy a visszafogott nyitány után elkeseredett sírás-rívásba kezdenek a gitárok, de az igazán pusztító riff-áradat a Cyber Mojo képében érkezik, amit aztán tényleg nem lehet ülve végighallgatni. A lemez csúcspontja a Long Way To The Bottom (If You Wanna Play The Blues) mennydörgő sztóner-himnusza, hátborzongató dallamaival, és azzal a szőnyegen hempergős gitárszólóval, ami a negyedik perc tájékán érkezik, és ha nem ez az ultimate sztóner metál, akkor tényleg nem tudom hogy micsoda.
A változatosság jegyében több dalban is feltűnik egy szájharmonika, ami hol bluesos, hol westernes felhangot kölcsönöz a zenének, a Studmuffint női vokálokkal dobták fel, és némi Monster Magnet-féle modern amerikai romantikát is felfedezni vélek a dalokban. És a változatosság ugyan tényleg gyönyörködtet, de a legkirályabb dalok mégis csak azok, mikor beletaposnak a gázpedálba, és mindenféle kontroll nélkül engedik szabadjára az áldozatokra vadászó gyilkos riffeket. Távol álljon tőlem az öncélú káromkodás, de a Weird Kinda Guilt egész egyszerűen egy kibaszott jó dal, az összevissza kanyargó témáival, és a kígyóként tekergődző herflivel, a Double-crosser pedig szétrugdossa az összes segget, ami az útjába kerül.
A hangzás iszonyatosan telt, szól, mint az ágyú, az az igazi függönyt lobogtató, dobhártyát rugdosó jóság, amitől agyfaszt kapnak a zeneileg képzetlen szomszédok. Laikus zenehallgatóként nálam ez a szint, 2013-ban egy lemeznek minimum így kell szólnia, aki erre a hangzásra nem képes, az inkább adja le a hangszereket a ruhatárnál.
A Studmuffin lett megklippesítve, amit egy kicsit furcsállok, mert ettől azért van öt-hat sokkal jobb dal a lemezen, meg az album egészét tekintve nem szolgál igazán reprezentatív mintaként, de hát ők tudják. Site / Facebook / Youtube
Utolsó kommentek