Sztóneres bakancslista, avagy tíz ismeretlen stoner rock/metál zenekar, akiket hallanod kell, mert királyok! Az évek alatt gyűltek a zenék, amik vagy lustaságból, vagy ilyen-olyan okból kifolyólag nem lettek említve a blogon, pedig a minőség alapján itt lenne a helyük, máshol meg úgysem lehet olvasni róluk, úgyhogy a posztnak nagyon komoly felvilágosító jellege is van. Tologatom-halogatom már őket egy ideje, úgyhogy minap feltettem a költői kérdést: posztolj, vagy pusztulj? Inkább posztolok.
Aki előítéletesen a stoner rock/metálról azt hiszi, hogy ez valami betépett hülyegyerekek által elővezetett lila ködös művészkedés, hát az óriási tévedésben van. Ez a rockzene egyik legőszintébb megnyilvánulás formája, hogy pufogjanak a közhelyek: szívből jövő dallamok, mennydörgő riffek, a rock mindent elsöprő ereje, meg ilyenek. Nem kell hozzá semmiféle zenei előképzettség, de még tudatmódosító sem. Könnyen befogadható rockzene, amit egy normális világban rommá játszanának a rádiók. Ez az a zene, amitől még a szobanövények is elszáradnak! Ez itt a föld alá kényszerített zenék erődemonstrációja!
Német zenekar amerikai énekessel, nem egy megszokott konstelláció. Phil Swanson korábban kipróbálta Hamden összes doom metál bandáját, aztán mégiscsak egy német csapatban kötött ki, de a Seamount mellett ő énekel a nekem nem igazán bejövős, de az underground szinten nagy respektnek örvendő Hour of 13-ben is. Eddig négy albumuk jelent, és mind a négy egy kicsit más: az elsőnek címe a szerénység jegyében: NTODRM, vagyis New Torch of Doom Rock Music, egy korrekt múltból táplálkozó, de semmi különöset nem mutató doom metál anyag volt. A második lemeznél aztán teljesen elgurult a gyógyszerük, és csináltak egy hihetetlen fasza albumot (Light II Truth), amit leginkább csak doom rockba oltott AC/DC-nek lehetne nevezni. Swanson dallamai itt már a metál helyett inkább a hard rock körül forognak, Tim Schmidt pedig valami hihetetlenül nagy túrást rendezett gitározás címszó alatt. A harmadik lemezzel folytatták ezt a vonalat, de itt már nem tudták tartani a korábbi szintet, a tavalyi negyedik lemezük (IV: Earthmother) megint a klasszikus metálhoz közeledett, és az már kifejezetten csalódás volt a korábbiakhoz képest, vagy csak nem adtam még neki időt. Számomra a Seamount csúcspontja a doom rock, a stoneres búgás, és az AC/DC neveletlen zabigyereke, tehát a második lemez, és erről is a Together wear the Cross. Facebook / Bandcamp
Kaihoro
A Kaihoro elnevezés Peter Jackson első, meglehetősen elmebeteg filmjéből származik, amiben egy hasonló nevű falucskát megszálltak az idegenek, hogy a helybeliekkel mindenféle huncutságot csináljanak. A finnek agyát nem tudom, hogy ki (vagy inkább mi) szállta meg, de hogy nem teljesen normálisak, az a klippek és a dalszövegek ismeretében teljesen biztos. A zenekar kreatív magját a Hakuli család biztosítja, hiszen a két dalszerző a méltán legendás Hakuli-ikerpár (Pasi Hakuli basszusgitár, Saku Hakuli gitár), akiket a Demonic Death Judge-ból és a Total Devastationből ismerhet a tisztelt nagyérdemű. Az első két Kaihoro albumból nem nagyon maradt meg semmi bennem, de a legutóbbi Skyhook lemezbe valami irgalmatlanul nagy karakteres muzsikát kalapáltak össze. A minőségbeli változás valószínűleg annak köszönhető, hogy ők is felpattantak a retró-szerelvényre, ráadásul bevettek egy orgonást is a csapatba, és a korábbi stoneres klisék helyett egy izgalmas hangzással turbózták meg a dalokat, amik jobbak mint valaha. Óriási nagy rockzenét tolnak a finnek! "Riffs from the soul, Sound from the heart, Piles of amps to satisfy our needs, Distortion euphoria exceeds". Facebook
The Bluestation
Maradunk egy kicsit még a finneknél. Még a Kaihoro teljesen időtlen, kategorizálhatatlan modern retrót játszik, addig a szintén finn Bluestationnél már sokkal egyszerűbb a helyzet, az ő időgépük ugyanis a ’90-es évek Amerikájánál akadt el: Kyuss, Monster Magnet, Fu Manchu, Soundgarden, sivatagi rock and roll. A zenében blues csak nyomokban található, viszont néha van punkos vadulás, meg grunge-os emlékfoszlányok, az énekes pedig nagyon durva Chris Cornell-mániában szenved. A 2007-es Over the Top a második lemezük, és valami egészen káprázatos lett. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos vagy véletlen, de a borító eléggé Ace of Spades-es – mondjuk Motörhead nem nagyon van a zenében, ha a csak a Boner elejét annak nem vesszük. Hatalmas terek, sivatag mocska a fogólapon, dalok a tökéletesség jegyében: Boner, Bigger than Jesus, Roadkill, Over the Top, Shotgun, Allman & Western. Facebook
Chrome Locust
A D-Generation nevű punkzenekar két tagja (Michael Wildwood, és Todd Youth) hozta össze a ’90-es évek második felében a Chrome Locust nevű bandát, de a nevük lehetett volna akár Powertrip is, mert annyira Monster Magnet-ízű zenét játszottak, hogy az ember tényleg azt hihette, hogy ki nem adott szörnymágnes dalokat hallgat. Zenekar mindössze egy évig létezett, de ezalatt kiadtak egy olyan albumot, ami nyugodtan oda helyezhető a legnagyobb desert rock klasszikusok mellé. A lemez tíz dalába belepakoltak mindent, amitől működik a stoner: könnyed rock and roll, elborult trip, már-már popzenés dallamok, ereszd el a hajamat, búgás meg túrás, és mindez minőségi dalokba csomagolva. A basszusgitáron Jim Heneghan játszott, de nagyjából ő is ugyanolyan ismeretlen muzsikus, mint az alapítótagok, egyedül talán Michael Wildwood neve csenghet ismerősen, ő dobolta fel a Monster Magnet méltatlanul alulértékelt Monolithic Baby lemezét. Ez meg egy nem túl jó hangzású, de nagyon hangulatos koncertvideó, aminek a végén szétverik a hangszereket. Ilyen hozzáállással mondjuk nem is csoda, hogy nem húzták sokáig
Novadriver
A Novadriver zenéjét is leginkább egy szóval tudnám jellemezni: Monster Magnet. Itt talán annyival másabb a helyzet, mint a Chrome Locustnál, hogy náluk sokkal nagyobb szerepet kap a pszichedélia, a nyúlós-terjengős gitártémák, és a ’70-es évek savas víziói. Az első lemezük 2001-ben jött ki Void címmel, de nekem a második, a 2005-ös Deeper High jön be igazán, ahol tökélyre fejlesztették a klasszikus stoneres hangzásvilágot. Egy hosszú utazáshoz ettől jobb aláfestés nem nagyon kell: kellemes akolmeleget árasztó gitárok, a sárga földig lealjasodott basszus, és egy igazi nemtörődöm rockhang tolmácsolja a jobbnál-jobb dalokat. Itt aztán tényleg az van, hogy az ember szinte látja maga előtt a zenekart, ahogy a próbahelyen tekernek egy mariskát, majd felkérik keringőzni. A Dark Aftermath kezdése egy kicsi Planet Caravan-ízt hordoz magában, de hihetetlen nagy rocknóta ez is.
Mojo Jazz Mob
A münsteri Mojo Jazz Mob a nemlétező germán sztóner-színtér egyik új üstököse, már elég régóta demózgatnak, néha felkerülnek egy-két válogatásra, és 2007-re jutottak el oda, hogy az addig itt-ott elpotyogtatott dalokat összekaparták, és kiadták Pacific Daybreak címmel. A debüt nekem nem igazán jött be, túlságosan kiforratlan volt, igazából nem ajánlanám senkinek, de két évvel később kiadtak egy ötszámos EP-t Westfalenwalze néven, és az viszont első hangjától az utolsóig mestermű! A stoner alapjában véve komoly férfizene, az MJM-ben viszont van valami suhancos, taknyos pofátlanság, ami szinte árad a zenéből, úgyhogy halálpontos német precizitásra itt ne is számítson senki: vagdalkozó, csapongó, néhol kicsit már széteső, kiabálós, de ugyanakkor végtelenül őszinte, harcos-karcos-riffes muzsika. Karistol, mint a veszedelem! Site / Facebook
The Mushroom River Band
Christian Sjöstrand (polgári nevén Spice) a legendárium szerint nem a könnyű természetéről híres, így nem is csoda, hogy a svéd stoner-szintér egyik legnagyobb bölényének az útját kirúgások (Spiritual Beggars), földbe beleállt (The Mushroom River Band), és önhatalmúlag feloszlatott zenekarok (Spice and the RJ Band) szegélyezik. Ahová Spice lép, ott fű nem terem, de ha mégis terem, akkor azt meg elszívja. Mindezek ellenére Spice fantasztikus bömbölését, és hangszeres tudását így is legalább féltucatnyi klasszikussá vált album őrzi, aminek az egyik kevésbé ismert darabja a második, és egyben utolsó Mushroom River Band-lemez, a jó kis Simsalabim. Spice maga stílus, bármilyen zenekarban is szerepeljen rátelepszik a zenére, a jellegzetes bömbölés mellett a védjegyszerű zakatolós riffek sem hiányozhatnak. Ez volt talán az utolsó zabolázatlan, metálosan zajos Spice-lemez, azóta már jóval könnyedebb, rockosabb, és letisztultabb húrokat penget a mester.
Blood Island Raiders
A londoni illetőségű Blood Island Raiders a stonert a klasszikus metál irányából közelíti meg: csatabárd a magasban, ökölrázás, nagyterpeszes riffek, himnikus dallamok, a 70-es évek ősrockjától egészen a modernebb zakatolásig. A zene valahol az Alabama Thunderpussy és a kései Black Sabbath között kóvályog, az énekes dallamai a korai Spiritual Beggarst, és Spice mester egyéb projektjeit idézik. Ők sem mai csirkék, hiszen a zenekar több mint tízéves múltra tekint vissza, ezalatt elpötyögtettek néha egy demót, vagy EP-t, majd 2007-ben tojtak egy olyan bemutatkozást a baromfiudvar közepére, hogy azóta is azt kerülgeti mindenki. Utána volt még egy splitjük, de azóta se kép, se hang. Az egyetlen albumon végig magas a színvonal, de a nyitó hármast (I'am the King, Demon, Rust) ahányszor meghallom, mindig összevissza futkározik a hideg a hátamon. A stoner rock/metal történetének egyik legkirályabb debütje a Blood Island Raiders. A lemez legnagyobb doom metál himnusza a Rust, gitáron közreműködik Bill Steer (Carcass). Facebook
Obscure
Az Obscure gyakorlatilag a norvég Grand Magus, annyi különbséggel, hogy náluk egy kicsivel jobban jelen van a klasszikus metál, meg néha elég komplex dolgokba is belemásznak – nem összetévesztendők a német progos halálmetál Obscura-val. A gitáros/énekes Roy Kronheim (ex-Enslaved), társai a bűnben gyerekkori haverjai, akikkel igazi békebeli zakatolós rockot nyomatnak. Klasszikus hard rock, doom-os riffek, sztóneres tompulás, modorosságtól sem mentes énekhang, nagyjából ilyesmi az Obscure. Egyetlen lemezük a 2008-as On Formaldehyde nem volt hibátlan, mert első lemezes üresjáratok és gyermekbetegségek tarkították, de az öt-hat tökéletesen gyaluló nóta feledtette a gyengébb pillanatokat. Mindenképpen volt bennük ráció, ami néhány év folyamatos fejlődés után már nagyon közel lett volna tökéleteshez, de ők is ugyanúgy eltűntek az ismeretlenség ködében, mint a lista szinte összes szereplője.
Kalas
A Kalast 2005-ben alapította néhány oaklandi ivócimbora, akik korábban olyan underground csapatokban pallérozódtak, mint a Cruevo, a Tarrakian, az Econochrist, vagy a Samiam, akár még a supergroup jelző sem lenne túlzás, ha élő ember hallott volna ezekről a bandákról. A Kalas akkor lett igazán érdekes, mikor csatlakozott a felálláshoz Matt Pike (High On Fire, Sleep). A sztónerpápa ide már úgy érkezett, hogy a zene gyakorlatilag kész volt, neki csak az énekkel kellett törődnie, és a Kalas netre kitett demójának olyan pozitív fogadtatása lett, hogy a Tee Pee Records gyorsan le is szerződtette őket. A High On Fire irgalmatlan hangzásához képest a Kalas szinte akusztikus zenét játszik, a lendület viszont így is lehengerlő, ahogy egy belassult Motörhead intenzitásával tépi le hallgató fülét, Matt Pike pedig sem előtte sem utána nem énekelt ilyen embertelen jól. A zene a stoner, a doom, a korabeli Mastodon, és a klasszikus metál hibátlan párosítása, óriási nóták, hegyomlás-szerű riffek, szavakkal nehezen leírható hangulat, és Matt Pike szó szerint szétüvölti a világot. Tudom, hogy szentségtörés, de nekem sokkal jobban bejön, mint a Sleep, vagy akár a High On Fire.
Természetesen az ismeretlen stoner zenekarok tízes listájáról nem hiányozhatnának olyan korszakos egyéniségek sem, mint a Suplecs, a Been Obscene, a Beyond The Sixth Seal, a Bearfight, a Black Cowgirl, a Palace in Thunderland, a God Damn, vagy az újabbak közül a hiperszuper Taliban Airways, de itt most tényleg csak azokra szorítkoztam, akik a blogon még nem lettek megemlítve, és még így is kimaradtak olyan csillagok, mint a Freedom Bleeder, a Southfork, vagy a Thorr Axe. Lehet, hogy több részletben kellett volna ezt publikálni, mert nagyon tömény lehet ez így egyszerre, és el sem tudom képzelni, hogy aki most hallotta először mondjuk a Blood Island Raiderst meg a Kalast, hogy az most mit érezhet, tisztogatja-e már a lefosott bokáját, vagy egyszerűen csak lerepült a feje a headbangtől?
Bakancslista, zenei felvilágosítás, nevezd aminek akarod, tíz zenekar, akiket ismernie kell egy komoly embernek! És ez nem valami sznobizmus vagy perverzió, hogy azért jók, mert ismeretlenek, mert nem. Hosszú évek alapos kutatómunkája után mondhatom, hogy jók, és kész!
Utolsó kommentek