Iggy and The Stooges
Ready to Die
2013
Fat Possum Records
Iggy Pop is a rockzene szimpatikus, elpusztíthatatlan csótányai közé tartozik, mint pl. Lemmy, vagy Ozzy. Rátaposnak, de ő csak megrázza magát, és megy tovább, átfolyik rajta egy gyógyszergyárnyi mennyiségű drog, de ő meg sem érzi, atomtámadás következtében kipusztul a teljes élővilág, de ő még mindig ugrál a színpadon. Iggy mestert kétszer is volt szerencsém látni a Szigeten, és egy igazi showmanként úgy feltúrta a színpadot, hogy még azok is maximálisan élvezni tudták a koncertet, akik korábban egy hangot sem ismertek az életművéből - mint például én. Szégyen, vagy nem szégyen, de az idő kevés, a zene meg rengeteg, és a Stooges nekem például teljesen kimaradt, dacára annak, hogy tizenöt éve kilóra megvett a már akkor sem fiatal Iggy papa, és a respektációm azóta is töretlen az irányába.
Mivel nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, hogy a Ready to Die hol helyezkedik el az életműben, de most határozott késztetést érzek elmélyedni az Iggy-katalógusban, mert az új lemez kifejezetten élvezetes lett (ha jól emlékszem Henry Rollins a naplójában a Fun House-t minden idők egyik legjobb lemezének nevezte, úgyhogy valószínűleg azzal fogom kezdeni). Előzetesen azt gondoltam, hogy egy hallgatás oszt' kuka, de már napok óta nem tudok tőle szabadulni, fogalmam sincs, hogy felér-e a klasszikusokkal, vagy csak egy tipikus kései zsenge, de a dalok többsége nagyon élvezetes békebeli rockmuzsika. A nyitó Burn-ben rögtön el is lövik a lemez legjobb riffjét, és ezen kívül igazán csak a címadó szám hasonlóan karcosan gitárcentrikus, de még a Nick Cave-esen dörmögős dalok is kellően ragacsosak ahhoz, hogy ne lehessen egyhamar rájuk unni. A rockosabb számok mellett a lemez nagy erőssége, hogy tökéletesen sikerült integrálni a szaxofont zenébe, főleg a Sex and Money, és a DD's alatt kötelező előkapni a légszaxit. Zeneileg ez már nem igazán punk, inkább csak sima rock, vannak ugyan mindenféle garázsos maszatolások, de itt a dalok leginkább Iggy dallamaira, és mondanivalójára vannak kihegyezve. Ez az a zene, amire a háziasszonyok ráérősen el tudnak dudorászni a konyhaasztal fölött, miközben párás szemmel nosztalgiáznak a tovaszállt fiatalságukon. Ha lenne rádió, ahol ilyesmi zenék szólnának, akkor azt simán hallgatnám a kocsiban. Van két-három szám, amit skippelni kell, de amúgy teljesen jó.
Két nappal ezelőtt a Colbert Report vendége volt Iggy, ahol ismét fitogtatta egy kicsit speciális mozgáskultúráját, és kidolgozott felsőtestét.
The Good The Bad and The Zugly
Anti World Music
2013
Fysisk Format
Oslo már kitermelt egy végtelenül tapló punkzenekart a Turbonegro személyében, és most itt van a The Good The Bad And The Zugly nevű banda első lemeze, az Anti World Music, ami ha a zene minőségében még nem is, de bunkóságban már felveszi a versenyt a nagy előddel, és nem csak azért, mert a lemez produceri munkálatait a Negró jelenlegi dobosa, Tommy Manboy intézte. Meredek belegondolni, hogy a Turbonegróéktól is lehet még nagyobb köcsög valaki, de itt most tényleg komoly trónkövetelőkről van szó. A zenét úgy kell valahogy elképzelni, mint a Turbonegro visszataszító kisöccsét, aki túrja az orrát, nagyokat fingik, visszapofázik mindenkinek, felborogatja a kukákat, balhézik a rendőrökkel, a társadalom azon söpredéke, akivel egy társaságban nem szívesen mutatkozik az ember. Rock and rollal még nincs teljesen megfertőzve, de a tipikus punk villongásokat már tökéletesen elsajátította, és jelenleg ez is pont elég.
Ha a Bad Religion nem csinált volna idén már egy nagyon fasza lemezt, akkor megkockáztatnám, hogy az év eddigi legnagyobb punk-rock szerzeménye a Reaction Formation, ami egy tökéletesen felépített szörnyeteg, szirénázó gitárokkal, király csordavokállal, minimál szólóval, és egy olyan refrénnel, amit kalapáccsal sem lehet kiverni a fejből. A hardkóros zúzás közben gyakran felbukkanó dallamok a Turbonegrót idézik, a horzsolás, és a csordavokálok a Gallows legszebb hagyományait ápolják, szóval mondhatni, hogy a legjobb helyekről merítkeznek. Feltűnnek ugyan punkosan egyszerű gitárharmóniák is, de pukipunkos negédességnek itt nyoma sincs. Ez itt a punknak tényleg a zsigeri, bunkó, tirpák megközelítése, ezekről tényleg elhiszem, hogy ha túl sokat cseszteti őket a koncertszervező, akkor képesek rá, hogy búcsúajándék gyanánt teleszarják az öltözőt.
Vékony jégen táncolnak, de egész jól megtalálták az egyensúlyt a hácés zúzás, és a dallamok között. A lemez húzónótái: az old school gitártémára építkező Please Kill Me, a Less Than Zero, a Nowhere to Go (ami tényleg olyan, mint egy ki nem adott Gallows-dal) a hitvallásként is értelmezhető Call the Cops (I don’t give a fuck), és természetesen a Reaction Formation. Azt nem mondom, hogy nem csúszott be néhány gyengébb pillanat a kétperces darákba, de ez egy horzsoló debütálásnak nagyon is okés.
The Infected
The Party
2012
A chicagói The Infected tavaly kezdett el mozgolódni, először kiadtak egy hatszámos EP-t The Party címmel, majd néhány hónappal később következett az újabb EP, a háromszámos The Afterparty. Igen, a zenekar tagjai tréfarépát reggeliztek, de ez már a lemez borítójáról is egyértelmű. Az Infected nem egy tipikus punkzenekar, mivel az ő punkságuk nagyjából abban merül ki, hogy a zenekarban senki nem tud énekelni, és így az egydimenziós kiabálással tarkított daloknak van egy nagyon erős punkosan vadromantikás jellege. A zene viszont néhány tempót, és a hangzást leszámítva egyáltalán nem punk, sokkal inkább metál, méghozzá a kellemesen agyzsibbasztó fajtából.
Klasszikus metál, thrashes zakatolás, göteborgi gitárdallamok, kidolgozott minőségi szólók, és az adott keretek között kifejezetten villantós gitárjáték jellemző az Infected zenéjére. Azt nem mondom, hogy Wilhelm Scream-szintű tapping-orgiákkal vannak tele a dalok, de az biztos, hogy a két énekelni nem tudó gitáros nemcsak ismeri és szereti, de elég jól hasznosítja is a technikás metálzenéből tanultakat. A két EP közül mindenképpen a Party sikerült erősebbre, itt aztán tobzódnak a nagyterpeszes gitározások, mint a Face to Face, a Rage, vagy a Bordello Blues, ami például eleve egy másfél perces gitárszóló, a The Rainmaker pedig olyan, mintha a punk és a thrash eltitkolt zabigyereke üvöltözne a ház előtt. A vokálok a refrénekben és a csordavokálokban is nagyon kezdetlegesek, de a gitárok ontják a jobbnál-jobb riffeket/témákat/futamokat, és ebben a környezetben már az ének sem tűnik annyira primitívnek.
Az Afterparty már nem tetszik annyira, mert ott már nagyon rámentek a dallamos vokálokra, ami jelentősen tompított a zene karcosságán, és túlságosan is Wilhelm Scream-esek lettek a dalok, különösen a Refuse. Mindkét EP lekapható a zenekar Bandcampjéről, a Party különösen ajánlott!
Utolsó kommentek