ASG
Blood Drive
2013
Relapse
Minden túlzás nélkül állítható, hogy az év egyik legjobban várt kiadványa az ASG új lemeze, hiszen már több mint hat év telt el a közel tökéletes legutóbbi album óta, ráadásul az új anyagot már a metálfronton viszonylag nagykutyának számító Relapse gondozza. Nagyon úgy tűnik, hogy az ASG készen áll a szintlépésre, hogy az underground második lépcsőfokáról fellépjen az elsőre, ami nyilván még mindig nem az a szint, ahol tartaniuk kéne, de kiindulópontnak nem rossz. Ha a Relapse lehetőségei erősen korlátozottak is, azért ők már egy olyan hatékonyságú kiadó, akik el tudják vetni a magvakat a nemzetközi hírfolyamba, és ezáltal minden lehetőség adott, hogy az ASG már ne csak néhány ezer beavatott kedvence legyen. Mert a nemzetközi metálsajtó egy furcsa dinoszaurusz, akinek beletelik az egy kis időbe, mire az infó eljut farkától az agyáig, de a Relapse már egy olyan név, akinek a bandái mellett már nem lehet szó nélkül elmenni, hiszen az elmúlt években számtalan underground zenekart futtattak fel, mint például a Mastodon, vagy a Baroness. És láss csodát, szemlátomást egyre több helyen írnak a Blood Drive-ról, ami a Billboard újoncoknak fenntartott Heat Seeker eladási listáján a 15. helyre vágódott be, és már mindenfelé pakolják szépen fel a kedvcsináló dalokat a CD-mellékletekre, szóval mindenképp alakulgat a dolog.
Kíváncsiságból megnéztem, hogy leesett-e már tantusz a magyar netes magazinoknak is, és mivel a kitűnő magyar rockmagazinok közül mindent én sem követek, így a guglival csekkoltam, hogy mi hír magyar viszonylatban a Blood Drive-ról. Hát, az eredmény kiábrándító: néhány warezen, és egy szimpatikus blog lelkes beharangozóján kívül egy büdös szót nem találtam, de még egy mínuszos, két mondatos hírt sem, hogy mondjuk 'megjelent a wilmingtoni parasztmetál császárainak legújabb albuma, és most jól meghágják a világot', vagy valami. Mondtam, amit mondtam, de az biztos, hogy a dinoszauruszoknak egy olyan speciális őskövületéről van szó, aminek üthetik fejét, üthetik a farkát, az infó soha nem fog eljutni a központi idegrendszerig. A megjelenés óta lassan már eltelt két hónap, és el nem tudom képzelni, hogy mi kéne ahhoz, hogy az ASG elérje azt az ingerküszöböt, amit minden tehetségtelen gyógyegér zenekar szöveges videója elér, hogy legalább két mondatot írjanak róla a napi copy-paste hírtermelésben. Talán ha majd lesz egy klip, vagy ha Hetfield felvesz egy ASG-pólót, vagy majd Dave Grohl elkezdi őket dicsérni, mert nagyjából így működik a dolog, hát addig álljak féllábon! Ráadásul itt nem nyeretlen kétévesekről van szó, hanem egy stabil bázissal rendelkező bandáról, mert mondjuk az ASG Facebook oldalán a 13 ezres szám gigantikus világcsúcs a maximum pár száz lájkkal rendelkező, tipikusan Léggitár-kompatibilis underground zenekarok tükrében, arról nem is beszélve, hogy a lemez producere ezúttal is Matt Hyde (Monster Magnet-Powertrip, Slayer-God Hates Us All) szóval az ASG-ről már tényleg művészet nem tudomást venni. Na, mindegy, az ASG jó, sőt, nagyon jó! Aki meg még mindig nem tud róla, az meg magára vessen!
Szóval, cikkem tárgya elkészült a sztóneres-punkos parasztmetál koronázatlan királyainak legújabb albuma, és nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam össze az előző lemezzel, ami bizony klasszikus a maga műfajában. Az ASG igazából semmit nem változott, vannak ugyan a visszatérő hatásaik, de egyből felismerhető a jellegzetes sound, Jason Shi egyedi énekhangja, és a vidéki Amerika búvalbaszott, kilátástalan hangulata. Sok hasonlóságot mutat az új Alice In Chains-szel, nemcsak a zene miatt, hanem mert ez is egy lassan ható méreg, aminek időt kell adni, mert egyből még nem mutatja meg a foga fehérjét. Ez egyúttal a legnagyobb baja is- nem működik elsőre, és félő, hogy a mai dömpingben elveszik a felszínes gyors-fogyasztásra berendezkedett zenehallgatásban.
Ha eddig sztóneres-punkos parasztmetálnak jellemeztem őket, akkor ezután már csak a stoner állja meg a helyét, mert a punkos vadság szinte teljesen kiveszett a dalokból, és ebből következik, hogy a kellemes suttyós attitűd sincs már sehol. Valószínűleg ez egy teljesen normális érési folyamat, ahogy az évek múlásával komolyodik egy zenekar, és hat év óta nyilván rengeteg minden változott, arról nem is beszélve, hogy egy olyan lemezt, mint amilyen az előző is volt, talán csak egyszer az életben csinál egy zenekar. Kiveszett a zenéből a mértéktelen vadulás, nincsenek már tornacipő nyomok a mennyezeten, minden dal középtempós, és két hallgatás után nagyjából semmi nem ragadt meg belőle, és ha nem ismerném a munkásságukat, akkor biztos nem adtam volna neki egy újabb esélyt. Nincsenek olyan azonnal ható slágerek, mint a Palm Springs vagy a Glow, viszont idővel szép lassan letisztultak a dolgok, és bizony gyenge dal egy darab nincs a lemezen. Megfontolt, lehiggadt, minőségi, kortárs rock/metál hallható a Blood Drive-on, időnként beugrik a riffek miatt a Mastodon, a Baroness, vagy az énekdallamok miatt az Alice In Chains, de alapvetően az ASG-nek már kiforrott stílusa van, erre aztán tényleg nem lehet azt mondani, hogy olyan mint x, vagy y.
Két sor ház, két sor postaláda, egy motel, és egy benzinkút. Az amerikai vidék mocskos romantikája marokra fogva, mert ilyen zene soha nem születhetne a felhőkarcolók árnyékában. Nem tudom milyen hely lehet Wilmington és környéke, de valószínűleg nem véletlen, hogy arrafelé forgatják napjaink poszt-apokaliptikus, vagy annak szánt sorozatait, mint a Revolution, vagy az Under the Dome. Elhagyott épületek a senki-földjén, évtizedes autóroncsok az erdő mélyén, a temetőt már félig ellepte a susnyás, hatalmas terek, ahol a viharvert főhős sokat sejtetően néz a távolba, tökéletes hely az ihlet után ácsingózó mérsékelten betépett zenészléléknek. Elméláz és magába ránt, furcsán kifacsart dallamok, bizonytalanul szédelgő riffek. A régi punkos lendületből nyomokban még maradt valami, például a Scrappy's Trip, a Hawkeye, vagy a Castlestorm jól szimbolizálja a régi idők úri huncutságát, de itt már alapvetően egy megfontolt, lehiggadt, kiforrott, mértékadó rockzenekarral állunk szemben, akik már mindenféle megfelelési kényszer nélkül, kizárólag a saját szórakoztatásukra zenélnek. Az egész lemezre finoman rátelepedik egy enyhe Pink Floyd-szerű hangulat, ami mindig is jelen volt az ASG-ben, de ennyire talán még sosem domborodott ki. Nemcsak az album, de az egész zenekar pályafutásának egyik legfurcsább dala a Blues For Bama, ami egyrészt egy igazi súlyos belassult rockszám, másrészt a nyúlfarknyi refrénben olyan ihletett pillanatok vannak, amilyenek az Opethre voltak jellemzőek a Still Life magasságában.
A dalok egytől-egyig kiválóak, a gitárok gyalulnak, a szólók mardosnak, Shi hatalmasakat énekel, a hangzás szellős, de egyúttal odabaszós is, a rockosabb és a lebegősebb számok között megvan a megfelelő egyensúly, szóval ez egy nagyon jó album, nagyjából felzabálja napjaink bármelyik fősodorba tartozó metállemezét. Ennek ellenére valahogy mégsem érzem azt a mindent elsöprő energiát, amit korábban, de az is lehet, hogy kell neki egy kis idő, hogy a helyére kerüljön. Jóság, na!
Utolsó kommentek