Black Sabbath
13
2013
Vertigo
Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik nap megpihent. A Black Sabbath az első hat lemezével megteremtette a zúzós rockzenét, és az olyan szimpatikus alvállalkozásokat, mint a doom metál, vagy a stoner rock. A hetedik lemezzel a Sabbath is megpihent, zeneileg és az emberi kapcsolatokban is, máshogy talán nem is élték volna túl a ’70-es éveket, mivel ekkor már elszívtak, belőttek, megittak, és felszipákoltak mindent, amit csak eléjük tettek. Az évek alatt aztán begyógyultak a sebek, megegyeztek egymással a különböző menedzsmentek, és mindig lógott a levegőben, hogy a koncertezésen kívül még egy lemezt is fel fog venni a klasszikus felállású Sabbath. Két dal össze is jött a 15 évvel ezelőtti Reunion lemezre, de a teljes albumra 2013-ig kellett várni, és egy kicsit egyfajta égi jelnek is érzem, hogy a Sabbath akkor tér vissza, mikor a fősodorba tartozó metál évek óta kilátástalanul vergődik, a ’70-es éveket egy az egyben újraértelmező bandák pedig sosem látott virágzásban vannak évek óta.
A 13 promóciójába igazi A-kategóriás celebként kapcsolódott be az Osbourne család: először Ozzy kezdte el mantrázni, hogy ez az első Sabbath-lemez, amit tisztán, drogok hatásától mentesen vesznek fel, aztán nem sokkal később rekontrázott az asszonypajtás, Sharon Osbourne, hogy Ozzy x napja tiszta, de az elmúlt másfél évben nemcsak ivott, de még a porcicákat is felszippantotta. Nagyon érdekes, hogy Ozzy még nagypapakorban is bekábítózik, meg huligánkodik, de még így sem izgatott a lemez, de ennek valószínűleg az is az oka, hogy már nem igazán várok egy új albumot. Ha jó, akkor jó, ha nem, akkor sincs semmi, hallgatok mást.
Minden respektem a Black Sabbathé, nemcsak a lemezek, hanem a ’98-as Panterás koncert, meg a néhány évvel későbbi prágai Ozzfest miatt is, mert mindkettő kitörölhetetlen élmény, és a mostani retró-cunamiban érezni igazán, hogy milyen titkok tudója is volt a legendás négyes, de valahogy előzetesen nem tudott lázba hozni a 13. Életkoromból adódóan csak a ’90-es évek második felében ismertem meg a Sabbathot, és fogalmam sincs, hogy aki tényleg ezeken a zenéken nőtt fel a ’70-es években, annak ez most milyen lehet, de nálam a kötekedő szkeptikus felül emelkedett. Nekem bőven elég a sok régi klasszikus, illetve a jelenkor rengeteg kiváló stoner/retro bandája, akik a legjobb dolgokat vették kölcsön Ozzyéktól, és nem igazán vágytam egy kétséges kimenetelű új Sabbath-lemezre.
"To walk through the world by ones self, you can't be
Protected... your trust is in whiskey and weed and
Black Sabbath - It's Goddamn Electric"
Pantera - Goddamn Electric
Nem tudom, hogy ki mit várt 35 év után a Black Sabbathtól, de Ozzyék azért megpróbálnak minden igényt kielégíteni: vannak itt epikusnak szánt riffek (End of the Beginning) Planet Caravan-szerű álmodozás (Zeitgeist), a bluesos gyökereket felidéző herflis lazáskodás (Damaged Soul), némelyik dal a hőskorszakot idézi (Loner), némelyik a legutóbbi, félig-meddig Sabbathnak nevezhető The Devil You Know modernebb hangvételét (Age of Reason), szóval biztosra mentek. A legfontosabb szerintem mégiscsak az, hogy nem szimplán arról van szó, hogy együtt van a klasszikus felállás háromnegyede, hanem hogy tényleg benne van a dalokban az a jellegzetes sötét tónus, ami tényleg csak a Sabbathra jellemző. Ezek a vészjósló riffek tényleg csak Iommi ujjakat helyettesítő műanyag protézise alól törhetnek elő, ez az éhesen morgó bőgő is csak Geezeré lehet, és szerencsére Ozzy is alkalmazkodott a klasszikus hangzásvilághoz, és nem azt a modoros, erősen túlvezérelt énekdallamokat hozza, amiket az utóbbi szólólemezein. A dalok a körülményekhez képest meglepően jók, van ugyan néhány gyengébb láncszem, például a Zeitgeist teljesen felesleges, és a God Is Dead?-et is tovább húzzák a kelleténél, de a bónuszos dalok is teljesen rendben vannak. Ha nem vagyunk annyira perverzek, hogy mindenáron a klasszikusokhoz hasonlítjuk őket, akkor ez egy teljesen korrekt lemez, a már a hetvenhez közeledő legendáktól.
A klasszikus felállás egynegyede viszont nagyon hiányzik a zenekarból, vagyis Bill Ward a dobok mögül. A helyettesnek beállított Brad Wilk valószínűleg ezerszer képzettebb ütős, de Ward teljesen egyedi, szertelen kalapálása olyan húzást ad a zenének, amit mással nem nagyon lehet pótolni. A RATM-ból kölcsönvett Wilk, egy session-zenész profizmusával és szürkeségével dobolja végig a lemezt. Nyilván ez nem az a zene, amit szét kell cifrázni, és én sem vagyok egy dobosnáci, mert talán 5-6 olyan dobos van, akit felismerek a stílusáról, de ide egy autentikusabb zenész kellett volna, aki sokkal jobban átérzi az ősrock lüktetését. Ezt bizony csúnyán benézte Rick Rubin.
Ó, igen. Ki más lehetne a visszatérő Black Sabbath producere, ha nem Rick Rubin. A hangmérnökök díszpintye, minden producerek legszakállasabbika, akinek tucatnyi rock/metál klasszikus fűződik a nevéhez, a Reign in Bloodtól egészen a Toxicity-ig. Rubinnak ez lehetett volna az egyik nagy dobása, hogy 2013-ban megtalálja a tökéletes soundot, ami illik a Sabbathoz, de ez nem jött össze neki. A hangzás modern, steril, izgalommentes, a szellősebb részeknél érezni egyedül az ősrock hatást, de így Iommi riffjei gúzsba vannak kötve, és nem is tudnak igazán kiteljesedni. Ozzy hangja eleve egy koszos-poros vintage hangzásért kiált, erre lett teremtve. Ott van például az Age of Reason, amiben a kezdőriff igazi klasszikusan gyaluló fajta, de mégsem dörren meg igazán.
A zene kőkeményen ’70-es évek, a hangzás mai, a dobos pedig a két pad között nem igazán tudja, hogy mit csináljon, így hát szigorúan biztonsági játékra törekszik. Egyszerűen nem jól szól a lemez, nincs tere, néhány dalnak egyáltalán nincs húzása, nincs benne dög. És itt nem a számítógépen/laptopon lejátszott mp3-akról beszélek, hanem az eredeti lemezről, sőt, már bakeliten is hallottam, és ott sem sokkal jobb a helyzet, csak annyival, amennyivel a vinyl eleve jobb a CD-től. Mondjuk így öt év távlatából már a legutóbbi Metallica is elég gyéren szól, szóval Rubin valószínűleg már csak a nevét adja lemezekhez, és a megszólalás az utóbbi években valahogy nem az igazi. Ezt a modernek tűnő gitárhangzást különben is el kéne már felejteni mindenkinek, egyszer és mindenkorra. Az elmúlt években csak Kurt Ballou tudott igazán odabaszós, atomkori metálhangzást felpakolni a Converge, meg a High On Fire lemezeire, mert a kortárs metállemezek döntő hányada csak szüttyög meg püffög, és árad belőle a műanyag.
Így készült a 13 borítója:
Szerintem azok a dalok sikerültek a legjobban, amiket nem nyomott agyon a hangzás, például a Loner, amiben a legjobban érvényesül a korai Sabbath spontán jellege, és a Damaged Soul azzal a jó kis stoneres/bluesos hangulatával. Ozzy 35 év alatt nem lett jobb énekes, és a hangja sem sokat fejlődött, de azt a kicsit, ami van, ezúttal is jól osztotta be, és sikerült néhány emlékezetes énekdallamot összehoznia - most megint a Lonert a Damaged Soult kell idecitálnom, a végén még az lesz, hogy csak ez a két jó szám van a lemezen, pedig nem.
A Black Sabbath mindig is az ösztönös dolgokról szólt, sosem foglalkoztak a bevált formulákkal - ha van refrén, akkor jó, de ha nincs, az sem számít. Éppen ezért furcsa, hogy minden második dalban mintha kötelező jelleggel lennének ott a gitárszólók. Iommi szólói nekem egy kicsit céltalan körözgetéseknek tűnnek, mintha csak a keverőpult mögül szólt volna be Rubin, akinek a szakállát éppen Ozzy próbálja befonni: "Tonykám, kérlek alássan, ide most még be kéne suvasztani egy gitárszólót, hogy meglegyen a kellő játékidő!' Egyébként az Age of Reason szólója a legjobb, és a dal is nagyon rendben van azzal a mitikus kezdőriffel, és itt még Wilk is odateszi magát.
Hogy jó-e az új Black Sabbath? Attól függ, mihez képest. Kicsit totyogós, kicsit öreges, de azért még odavág, és a járókeretek kopogása sem nyomja el a pergőt. A klasszikusokhoz nem érdemes viszonyítani, de talán még a legvéresszájúbb Sabbathisták sem egy új Master of Realityt vártak. Ha azt nézzük, akkor az egyszeri rockerhez, vagy ha úgy tetszik a nagyközönséghez eljutó lemezek között ez az elmúlt évek egyik legjobbja, ami monolitként emelkedik ki a sok tesze-tosza, műanyag, kortárs metálzene fölé, teljesen jogos, hogy egy csomóan le fognak hidalni tőle. Aztán van még a magamfajta szakadár szeparatista zenebuzi, akinek nem veszi be a gyomra a rocksajtó által szervírozott unalmas menzakaját, ezért időnként alámerül az underground bugyraiba, és az ilyen pontosan tudja, hogy a felszín alatt azért már tucatjával vannak ettől sokkal jobb zenék.
Utolsó kommentek