Magma Rise
The Man In The Maze
2013
Nail Records
2013-ban ismét mozdulni látszik a magyar doom metál nem túl népes, nem túl aktív, de annál minőségibb zenét játszó maroknyi kontingense, ami gyakorlatilag megegyezik az egykori Mood zenekar egyenesági leszármazottjaival. A Stereochrist ugyan már nem aktív, de már javában készül a Wall of Sleep új lemeze, a második Magma Rise pedig már meg is jelent, méghozzá a júniusi Metal Hammer mellé csomagolva, ezáltal végre hosszú idő után van egy olyan Hammeres CD-melléklet, ami több hónapos hánykolódás után nem frizbiként, vagy poháralátétként fogja végezni, hanem szinte egyből bekerült a lejátszóba, és be is ragadt oda.
- Egy kis kitérő -
A Hammer különböző mellékleteivel leginkább az a gondom, hogy nem igazán kapják meg a fizikai formátum szentségének járó megtiszteltetést: se normális tok, a borítót meg majd biztos kimakettezem az újságból, hát persze. Ha lúd, akkor legyen kövér, ha CD, akkor legyen normális tok, borító, booklet, stb. Én elhiszem, hogy kemény idők járnak a nyomtatott sajtóra, mindenen spórolni kell, és a terjesztést sem könnyíti meg a melléklet, de a PC-s magazinok már 6-7 éve képesek voltak ujjnyi vastag DVD-tokot rakni az újság mellé, akkor nem igaz, hogy a Hammernél nem lehetne megoldani, vagy kigazdálkodni. Még a sznob WAN2 is képes volt rendes tokos(tökös) megoldásra, mikor egyszer erre adták a fejüket. De ez igazából csak a kisebb gond, sokkal nagyobb baj, hogy a mellékletek nagyon beálltak erre a tipikusan magyarmetálos vonalra, ami azért már kis dózisban is kikezdi az ember tűrőképességét, legalábbis az enyémet biztosan. Kezdetben még lelkesen meghallgattam mindent, de mikor a hülyegyerek már ötször megégette magát a gyufával, akkor jön a beidegződés, hatodszorra már meg sem próbálja, helyette inkább áttér az öngyújtóra. Ez azért is baj, mert a nagy számok törvénye alapján biztos volt néhány zenekar, akik jók, vagy érdekeltek volna, de a tömegtermelés elvette a kedvem a próbálkozástól.
Visszakanyarodva egy kicsit a Magma Rise-ra, és a Moodra: mikor a Hammer belefogott a lemezbizniszbe, akkor nagyon jól indítottak, hiszen a Mood harmadik lemeze, a Wombocosmic önmagában is világszínvonalú volt, de pakoltak még hozzá egy pofás kis bónusz CD-t, az akkori magyar underground legjavával - prog rocktól a dallamos halálmetálig volt rajta minden - amit nemcsak azért hallgattam rongyosra annak idején, mert másra nem volt pénzem, hanem mert egy stílusokat átfogó, ütős, viszonylag sokszínű válogatás volt. Ehhez képest most az van, hogy kedvcsináló válogatások már nincsenek, viszont gyakorlatilag minden kontroll nélkül pakolják az exkluzívnak szánt albumokat az újság mellé, holott bőven elég lenne csak az underground szűk krémjével foglalkozni. Nyilván nekem is elbaszott egy ízlésem van, meg mit értek hozzá, de egyedül talán az utolsó Casketgarden volt az, amit meghallgattam az elmúlt évek mellékeltjeiből, és nem azért, mert a többi biztos nem jó, hanem mert nincs türelmem belefogni egyikbe sem, nehogy véletlen belefussak egy hátulgombolós Ossiánba. És most itt ez nem Ossiánozás, hanem csak próbálom valahogy óvatosan körülírni ezt a bivalybasznádi falunapon fellépő, rockhimnuszos magyar rögvalóságot.
Szóval a Magma Rise új albuma a Metal Hammer/Hammerworld eddigi legjobb melléklete, ezt még úgy is megkockáztatom, hogy a fentebb vázolt okok miatt a döntő hányadukat egyáltalán nem ismerem, és nem is hallottam.
A The Man In The Maze számomra egyértelműen a Mood fennhatósága alatt zajlik. Tavaly néhány hónapig a közép-európai riffpápa, Füleki Sándor nagymester is kisegített a Magmában, és ha direkten nincs is köze a lemezhez, az biztos, hogy a hely szelleme nagyon elkapta a Holdampf-Hegyi duót, mert a három Mood-utódzenekar közül, még egyik sem jutott ennyire közel az anyazenekar misztikumához. A Wall of Sleep minden eddigi lemeze 11 pont a 10-es skálán, ez nem lehet vita tárgya, de ott kezdetben sokkal sötétebb volt a tónus, majd sokkal rockosabb lett, a Stereochrist mindig is inkább a mocsokra ment rá, a Magma Rise viszont már az első lemezén is elkezdte pedzegetni a Mood klasszikus érzésvilágát. A bemutatkozáson voltak remek dalok, de azt még egy kicsit ad hoc jellegűnek éreztem: 'helló, szia, szevasz, itt vagyunk, élünk, zenélünk.' Kicsit talán még kiforratlan volt, de már benne volt a mágia, és ott voltak azok a jó kis mesélős riffek.
Az első lemezhez képest annyiban módosult a felállás, hogy Janó Misi helyére Herczeg László érkezett, így továbbra is megmaradt a zenekar underground supergroup jellege. Mood, Wall of Sleep, Stereochrist, Neck Sprain, Sunday Fury, ez bizony testvérek között is minimum 8-10 csúcskategóriás metállemezt jelent, úgyhogy az alapanyag már eleve adva volt egy minőségi albumhoz. Végy egy szerzőpárost, akiknek a vérükben a súly, a Black Sabbath, a klasszikus metál, adagolj hozzá zsíros riffeket, rakd melléjük az ország egyik legjobb dobosát, süsd meg lassú tűzön, forgasd meg zsírjában, majd pakolj hozzá még egy gitárost, aki valószínűleg szintén a Mood zenei emlőin nevelkedett. Aki ismeri a vonatkozó doom metál szakirodalmat, az már tudhatja miről van szó, aki meg nem, annak úgyis mindegy.
Önmagában már a zene is elsőosztályú, de ezeket még megbikázzák Holdampf Gábor énekdallamai, dalszövegei, amik egy emocionális töltettel egy teljesen új szintre emelik az egészet. A Black Sabbath nyilván megkerülhetetlen a témában, de a hangzás korszerű, nem retrós, sokkal inkább fémes, metálos. Belassított Maidenes harmóniák, mesélős riffek, és az egymással beszélgető gitárok szentsége, ahogy azt kell. Aki szereti az ikergitárosan belassulós, vagy éppen zakatolós doom metált, tehát tudja, hogy mi az a Mood, Wall of Sleep, C.O.C, King Giant, stb., az kizárt, hogy ne szarja össze magát a gyönyörűségtől! Holdampf Gábor énekhangja továbbra is erősen korlátozott, és ez sokaknál valószínűleg ezúttal is hátráltató tényező lesz, pedig könnyű megszokni, és egyedül talán a címadó nótában tűnik egy kicsit darabosnak. Ehhez a zenéhez amúgy sem képzett, tisztára polírozott énekhang illik, hanem egy olyan, amiből süt a hit, a töltet, az őszinteség.
Vannak visszautalások szép számmal a korábbi alapművekre: A Part Of The World nyekergős kezdése a Shallow Seeing Eyes kezdő dallamaira emlékeztetnek, a Vertical Truth With Horizontal Lies hangulatában a Wombocosmic középtempós dolgai köszönnek vissza, a 40 Million Years és a Five pusztulat témái a Wall Of Sleep korai szakaszát idézik. Természetesen az új dalok hasonlítgatás nélkül is megállnak a lábukon, nem szükségeltetik doom metálos előképzettség a befogadásukhoz, de azt valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy, a zenei előzmények ismerete nélkül rábukjon a Magma Rise-ra. Pedig lehetne simán rábukni, büszke, dicsőséges metálzene ez, ami mindenki szellemi épülésére szolgálhat.
Kicsit most úgy vagyok vele, hogy megint el kell gondolkoznom saját épelméjűségemen, hogy vajon normális-e az, hogy nekem az ilyen zenék tetszenek, de van egy olyan gyanúm, hogy nem velem van a probléma, hanem a világgal, ami még mindig nem érti ezt a zenét. Még hogy tetszik, inkább beégeti magát a pórusaimba. A zene, ami az undergroundban is undergroundnak számít, a rétegzenéknek is a perifériáján, valahol a hátsó szobában. És mégis: csak a mocskos riffekre felfűzött dalokat/dallamokat hallom, meg a nagyterpeszes léggitározás monkeyface-szel súlyosbított verziója, ahányszor felcsendül a Meet The Moments. Másfél hónap masszív hallgatás után úgy érzem, hogy az elmúlt 2-3 év legjobb magyar lemeze a The Man In The Maze. Ha a Wall of Sleep is tartja a korábbi minőséget, akkor csúnya világ lesz itt!
Utolsó kommentek