The Movements
Like Elephants 2
2014
Crusher Records
A True Detective főcímzenéje megvolt? Hát valami ilyesmi hangulatú zenében utazik a svéd Movements is. A torzított gitár nem igazán játszik benne központi szerepet, így a hangzás miatt nem is nagyon lehetne rockzenének nevezni. Popzenének sem mondanám, mert azért ez nagyon különbözik a bevált populáris formuláktól: sokkal mélyebb, ösztönösebb, emberközelibb, de végül is teljesen mindegy, melyik stílus dobozába akarunk belegyömöszölni egy olyan zenét, ami nem tipikus rock, nem tipikus pop, hanem egyszerűen csak élő, lélegző, utánozhatatlan, minőségi muzsika.
A Movements még most sem igazán távolodott el az első lemezzel lefektetett zenei iránytól (best ősrock ever), volt ugyan már egy nagyon durván elborult, komplex, space rockos lemezük, és néhány tyúklépést talán már tettek előre, de zeneileg még mindig valahol a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején kolbászolnak. Egye inkább jellemző rájuk a pszichedelikus megközelítés, a korai rock'n'rollos tempók helyett már sokkal érettebb, megfontoltabb mederben csordogálnak a dalok. A Beatles helyett inkább már a Hawkwind és a klasszikus pszichedelikus pop/rock az irányadó: spirituális ecsetvonások, egy furcsa, a mai fül számára már nehezen értelmezhető, vagy éppen nem is hallható zenei- és kommunikációs forma, ami hasonló az elefántokéhoz, akik az emberi fül számára nem hallható infrahangokon duruzsolnak egymásnak.
A második elefántos lemez kb. fél évvel érkezett az első után, és nagyjából ott folytatták, ahol az első résszel abbahagyták. Eleve rizikós a mai világban egy dupla anyaggal terrorizálni az embereket, az elmúlt tíz évben a Cathedralt és a SOAD-ot leszámítva nem is nagyon emlékszek olyanra, hogy minőségi tartalommal tudták volna megtölteni mindkét korongot. A Movements ráadásul a saját dolgát sem könnyítette meg; az ajtót páros lábbal beszakító kezdésre ne is számítson senki, mert az első klip és az új lemez első dala, a Six Feet Under a zenekar történetének talán legnyugisabb száma. Szóval az új albumra is sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy könnyen adta volna meg magát. Az első elefánt-lemez sem volt egy habkönnyű slágergyűjtemény, de itt most aztán tényleg nehéz kapaszkodót találni. A két lemez közül egyértelműen ez lett a csendes-ülős, egyedül a Yesterday, Now And Forever bugisabb, első albumot idéző hangvétele lóg ki a visszafogottabb dalok közül.
A billentyűs hangszer hol bárzongorának, hol orgonának öltözve szolgáltatja a szőnyeget, a Stolen Love-ban zseniális a főtéma klimpírozása, a tébolyult garázsrockos gitárszóló a lemez legrockosabb pillanata. Az Icecold néhány hangos motívuma fájdalmas utat jár be három perc alatt, az azonnali dallamtapadás garantált, a Give It To Me-t sem nagyon lehet definiálni, főleg hogy valami skótduda-szerűség is előkerül benne. Redemption, Everybody Needs Something, pösze énekes, erőtlen dob, kössön belé aki akar, ezek akkor is rohadt nagy dalok. Az első albumhoz hasonlóan itt is vannak nóták, dallamok, amik azonnal hatnak és beszippantják az embert, ugyanakkor a pszichedelikus potméteren csavartak még egy jó nagyot: egyfajta kegyelmi állapotban, kilövés előtti stádiumban, vagy ha úgy tetszik, atom bepipázva komponálhatták a dalokat. Space rockerek előnyben.
Nem mondanám, hogy nagy szakértője lennék a Simon & Garfunkelnek, mert nagyjából én is csak azt a 3-4 számot ismerem tőlük, amit mindenki, de az álmodozós énekdallamok miatt mindig ők ugranak be - bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első rész The Death of John Hall D.Y. dalában volt a legszembetűnőbb a hasonlóság. A két lemezt nem is nagyon kéne összehasonlítani, mert a különbözőségük ellenére is szervesen kapcsolódó részei egymásnak. Még véletlenül sem kerülhet elő a dupla albumok legnagyobb rákfenéje, hogy a két album legjobb dalai egy sima albumon összegyűjtve többet értek volna. Nem biztos, hogy ez a zene erre a világra való, mert az érvényesülésre semmi esélye, de ez így jó, így kerek, így egész.
Ez volt az első negyedéves svéd-körkép negyedik, egyben befejező része. Első rész, második, harmadik.
A napokban is olyan zenekarok jönnek ki új lemezekkel, mint a Jeremy Irons & the Ratgang Malibus, a Three Seasons, vagy az Abramis Brama, szóval a sort még lehetne folytatni végkimerülésig (arról nem is beszélve, hogy idén még olyan karistolások várhatók, mint a Raised Fist, The Haunted, At The Gates, In Flames) de én inkább egy összefoglaló, brutálisan zseniális playlisttel vinném be a végső ütést a kultúrának: a svéd tavasz tizenhét pillanata.
Utolsó kommentek