HAW
Soundtrack of Our Friendship
2014
Szerzői kiadás
Ami a zenekarok számát illeti, a rockzene hazai tortájából elég nagy szeletet hasít ki a doom/stoner/sludge-színtér, ami azért is furcsa, mert erre a zenei világra itthon valahogy nem nagyon van kereslet. A zenekar-özönt jól jellemzi a Hands Of Doom tavalyi válogatása, amire az ismertebb nevek már fel sem fértek. A rengeteg mai banda szerintem a ’90-es évek három alapzenekarára vezethető vissza, akik rendesen elültettek, vagy inkább elpattintottak valamit a fejekben: a sivatag porát a Kyuss szóra a szemekbe, a mocsár bűzét a Down pumpálta az agyakba, a Mood pedig az első magyar zenekar volt, ami nemcsak korrektül szólalt meg angolul, hanem a Sabbathista hagyományok mentén csúcskategóriás zenét is alkotott.
A hazai stoner/doom-közeli bandákkal az a nagy bajom, hogy túlságosan erős a kontraszt, és a Mood- és utódzenekarai (Wall Of Sleep, Magma Rise, Stereochrist) árnyékából egyik sem nagyon tud/tudott kilépni. Mindenki nagyon szőrös, mindenki nagyon kemény, mindenki szereti a sört, mindenki kockás inggel hordja a baseball sapkát, mindenki betéve tudja a Down-, Kyuss-, COC-, Crowbar-, Black Label Society-, Eyehategod-féle katalógust, de valahogy mégsem klappol a dolog. Bármennyire is redneck rohadék muzsikáról beszélünk, ide azért nagyon kell valami meghatározhatatlan affinitás, mert tegyük szívünkre a kezünket: ez a zene azért mégiscsak a lélek apró rezdüléseit próbálja tolmácsolni. Jó, ez most kicsit buzisan hangzott, de tényleg így van. Vagy kell egy jó énekes, vagy kellenek az egyből letaglózó riffek/gitártémák, de a legjobb ha van mindkettő, mint Moodéknál. Az, hogy nyomjuk a mocskos riffeket bele a nagyvilágba, az azért elég sovány. Persze ez nem csak a hazai viszonyokra jellemző, nemzetközileg sem jelent feneketlen mézesbödönt, hogy egyre több az egyformán unalmas zenekar. Szóval a Mood-utódokat leszámítva, nekem nagyjából semmi nem jön be itthonról a tágan vett stílust tekintve.
Mivel a HAW soraiban van egy jelenlegi és egy egykori Stereochrist-tag, így van egy nagyon halvány Mood-kapocs, egyfajta átívelő szál, ami biztosítja folytonosságot a magyar doom/stoner zegzugos labirintusában – bár ennek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy a HAW második anyaga elég combos lett. Egyedül az akusztikus intró után berobbanó We Breathe this Out közben éreztem a tipikus magyar betegséget, hogy nem igazán tart sehova a dal, hiába a tetszetősek riffek és embertelenek az énektémák, valahogy nem igazán áll össze a dolog. Ezzel viszont véget is érnek a negatívumok, mert a továbbiakban hibapont már nem nagyon van. A harmadikként érkező My Name már mindennel rendelkezik, ami miatt rajongani lehet ezért az alávaló muzsikáért: a Downosan markos riffek következetesen, megalkuvás nélkül aprítanak, a zene lüktet, mint egy begyulladt seb, Makó Dávid önfeledten ficánkol valahol a tiszta ének és az üvöltés vékony határvonalán, az énekdallamok pedig nemcsak magabiztosak, változatosak, de tökéletesen passzolnak is a zenéhez. A dalok jó értelemben szét vannak énekelve. Például a borongósan induló Black Horse High elsőre csak egy szimpla tradicionális, zakatolós doom tételnek tűnik, viszont az énekes úgy nyomja, mintha az életéért küzdene, ami igencsak megdobja a nótát.
A zajos istencsapásokat akusztikus-bendzsós karcolatok kötik össze, kellemes redneck hangulatot teremtve - bár ez a délies szutyok ettől függetlenül is elég erősen jelen van a HAW világában. Néhány helyen talán a Down visszaköszön egy kicsit, és az énekdallamok kapcsán is egy dallamosabb Anselmo ugrik be, de egyáltalán nem zavaró a hasonlóság. Zeneileg a 7 Crows there és a What We Call Home sikerült a legjobban, amikben a mocsárba áztatott szutykot sikerült egészen különleges módon tálalni. A nagy aprítás után jó is jön levezetésnek a Chains akusztikus countryja, a záró Watch Me Fall Watch Me Rise pedig már jóval visszafogottabban osztogatja a sallerokat.
Az anyag annyira tömény, hogy egyáltalán nem tűnik rövidnek az a szűk félóra, mialatt lezavarják a kilenc dalt. Nem érzem ugyan a Magmára vagy a Wall Of Sleepre jellemző hibátlanságot, mágiát - igaz talán nem is érdemes hozzájuk hasonlítani, mert ez azért jóval zajosabb, nyersebb muzsika - de a hazai- és nemzetközi doom/sludge/southern/stoner felhozatalból a Soundtrack of Our Friendship elég rendesen kiemelkedik. Bandcampen lehet hallgatni, vagy akár ingyen is letölteni.
Emelkedett hangulatba kerülvén, gyorsan össze is raktam egy jó kis stoneres válogatást. Újdonságok, régiségek, különlegességek! A sivatag pora, a mocsár bűze, a tornácon vedelő redneck rohadékok, meg ilyesmik. Igen, jól látod, ez odaver! Egyébként meg van már új Black Cowgirl-dal, ami még demós formátumban is rojtosra rugdossa a gizda seggeteket. Ha az albumot is ilyen nótákkal pakolják tele, akkor az megint évlemeze! Na, stonertime!
Utolsó kommentek