Slow Season
Mountains
2014
RidingEasy Records
A vintage rock vonzáskörzetében található zenéknél nem szabad meglepődni, ha ismerős motívumok kerülnek elő, hiszen eleve az egész retró/ősrock-dolog a régi főzelék felmelegítése lenne. Vannak, akik nagyon, vannak, akik kevésbé, de alapvetően mindenki készen kapott, egyszer már bevált anyagból dolgozik. A Slow Season második lemezével nagyon alaposan belemerült a sűrűjébe, egészen pontosan olyan mértékig másztak bele saját zenéjükkel a Led Zeppelin munkásságába, amihez hasonló klónozást talán csak az Orchid művelt a Black Sabbath kapcsán. Lehet persze fanyalogni, hogy mi szükség van az ilyen zenékre, meg hogy negyven éve már ezt eljátszották, de ez nem az a platform, ahol ilyen apróságokkal probléma lenne.
Rögtön az első nóta, a Sixty-Eight visszarepíti a hallgatót az első Zeppelin-lemez születéséhez, hiszen a kezdőriff gyakorlatilag egy az egyben a Good Times Bad Times első néhány hangja. „Igényes ember nem lop riffet, csak ha nagyon muszáj.” – mondja a régi dakota közmondás. Ugyanakkor nincs szó szolgai másolásról, inkább csak bizonyos hangulatokat vesznek kölcsön: egy kis Zeppelines téma itt, egy kis Plantes énektéma ott, egy kis pszichedelikus elszállás amott, és amíg a dalok jók, addig én biztos nem fogok ráunni. Mert hogy ennek a dolognak az a lényege, hogy nem a nagy elődöt nyúlják pofátlanul, hanem a klasszikus hangzás segítségével saját dalokat írnak, aurát teremtenek, amiben persze vannak erős visszatükröződések, de mindenképpen önálló, minőségi a kontent.
A tábortűznél sztorizgatós Synanon a pszichedelikus vonalat viszi tovább, ami aztán szépen végigvonul az egész albumon. Hirtelen nem is tudom, hova kapjak. Mi ez? Ősrock, retró, vintage rock? Egy kicsit mindegyik. Azért retró, mert valahogy benne van a klasszikus gitár riff megszületése előtti időszak. Azért ősrock, mert a dalok váza a markáns riffekre támaszkodik, és nagyon benne van a hetvenes évek tradicionális hard rockja. Azért vintage rock, mert a hangzás élő, természetes, nagyon autentikus, nagyon szutyok. Ritka az ilyen együttállás. Egy kicsit hasonló a helyzet az ősrocknál, mint a rovar vagy bogár problematikája: nem minden retró ősrock, viszont minden ősrock retró, vagy legalább vintage rock.
Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a nagy megfejtő szerepében tetszelegjek, de úgy gondolom, hogy ennek a furcsa valaminek - amire a köznyelv az ősrock meghatátozást alkalmazza - az a titka, hogy nincs titka. Időnként szüksége van a zenének a természetes öntisztulásra, és ilyenkor mindig visszatér a kezdetekhez. A szintetikus, vonalkódos, műanyag rock/metálzenék korában még erősebb a kontraszt, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, mikor a grunge csempészte vissza a hetvenes évek őserejét. A mostani elszigetelt zsebforradalomban az az igazán szép, hogy semmi perspektíva nincs benne. Nincs benne pénz, ezáltal akik ezt művelik, azok tényleg azért csinálják, mert így akarnak zeneileg megnyilvánulni. Négy évvel a Hisingen Blues után már nyilvánvaló mindenki számára, hogy a betokozódott, döglődő zeneiparban ezzel a fajta zenével soha nem lehet kitörni (még underground szinten sem), de ennek ellenére nyakra-főre alakulnak a zenekarok, a sufnikiadók pedig ontják magukból a pár száz példányos bakeliteket. Nincs megfelelési kényszer semmilyen irányba, helyette alkotói szabadság és minőségi zene van.
Egy szó, mint száz: hetvenes évek, hard rock, pszichedelikus rock. Hatalmas, végeláthatatlan terek, a természet mindent elsöprő ereje, az elemeket félő, de velük együtt élő hegyi pásztor, stb. Nincs is más dolga az egyszeri műkedvelőnek, mint hogy térdre boruljon az ősrock kortalan zsenialitása előtt, hogy vigyorogva verje az ütemet a légdobon, elégetten bólogasson a jó kis riffekre, vagy rázza a trapézgatyát a kiadatlan Hair-dalnak is beillő Ain't Gonna Listen dallamaira. A teljes album:
Utolsó kommentek