The Devil and the Almighty Blues
S/T
2015
Blues For The Red Sun Records
Folyamatosan változó, rohanó, okostelefont markolászó világunkban talán nincs még egy olyan környezetidegen zenei stílus, mint a blues. Egy hirtelen mozdulattal fel is tenném a régen minden jobb volt-lemezemet: a mai fiatalok már soha nem tudják meg, hogy mi is az az igazi blues! Megnézhetik a Kopaszkutya filmben ezerszer, ahogy Hobóék átmennek a Tobacco Roadról a Retek utcába, ahogy lemennek kutyába, ahogy lemennek furkóba, vagy ahogy a nyikorgós nyugágyon megszületik a Tetovált lány, de soha nem fogják érezni azt a kesernyés ízt, amit az igazi blues jelent. Nem mintha én nagy szakértője lennék a témának, hiszen a klasszikus magyar bluesokat kb. 10-15 évvel a megszületésük után ismertem csak meg rendesen, de azért gyerekfejjel még emlékszem az utolsó csövesekre, hippikre, vagy a szimatszatyrok és a baboskendők utolsó, kifutó példányaira. Amikor Hobóék a hátsó udvarban zenélnek, az olajos hordók árnyékában, az nekem még jelent valamit - ha másra nem is, de a ’80-as évek szagára azért még emlékszem. Kőbánya blues, Közép-európai blues, micsoda zenék, micsoda idők! Amikor egy dal címében ott volt az a szó, hogy "blues", akkor abban mélység, költészet, rendszer- és társadalomkritika volt! Vajon a rendszerváltás után, az internetbe már beleszületett hashtag-generáció milyen blues-számokat írna most? "Nincs wifi a Starbucksban blues", vagy "Blues az új telómról", esetleg "A keményen dolgozó kisember balladája"? Hagyjuk már, lófaszt nem tudnak ezek már arról, hogy mi is az igazi blues, hogy mi is az az igazi zene!
Ősrockos szempontból nem lehet azt mondani, hogy hiány lenne manapság blues-alapú zenékből, mégis különlegességként hat a The Devil and the Almighty Blues parádés bemutatkozása, ugyanis itt nem a már jól bejáratott hard rockos/Zeppelines-vonal az irányadó, hanem a hetvenes évek előtti, amerikai fekete blues. Az a fajta zene, amit Hobóék hoztak be nálunk a köztudatba, a klasszikus bluessztenderdek magyarosított verzióival: Tobacco Road, Hey Joe, You Gotta Move, ilyesmik. Ez tehát nem a Pocsolyába léptem-féle falunapos blues, hanem a zsigerekbe hatoló, félelmetes atmoszférával rendelkező, zabolázatlan erejű rockzene.
A blues mindennek az alapja. Annak idején a Black Sabbath sem akart mást, csak bluest játszani, olyan hangosan és olyan súlyosan, ahogy csak lehet. Egy kis kitérő: valamelyik nap belenéztem ebbe a Petőfi TV nevű kultúrsokkba, ahol az volt éppen a napi üzenet (egy műanyag hangminta meg egy programozott dob között) hogyha Petőfi ma élne, akkor ő is rapper lenne a Pilvaker nevű borzalomban. Hé, idióták, ha Petőfi élne, akkor bluest játszana, vagy legalább ősrockot, és nem slam poetry-t, Wellhellót, meg ilyen szarokat!
Az évszázadok alatt felhalmozott frusztráltság, elkeseredettség, tenni akarás, inspiráció semmi máshoz nem fogható erővel tört utat magának, mikor az ültetvényen mezítláb gályázó rabszolga megszólaltatta első gitárját. A zenébe ágyazott, ősöktől örökölt spiritualitás és a csöves erősítők találkozása nyugodtan nevezhető ihletett pillanatnak! Egy kicsit ilyenkor mindig sajnálom, hogy Hendrixet leszámítva gyakorlatilag egyáltalán nem ismerem a klasszikus fekete bluest, de ez most már így marad.
Szóval egy kicsit meglepődtem, hogy a Devil and the Almighty Blues elnevezés nem afroamerikai fiatalembereket takar, akik ötven-hatvan évvel ezelőtt vették fel a dalokat Memphis külterületén, mondjuk egy pajtában, hanem egy kortárs norvég banda játssza a skandináv ültetvényeken ezeket a mocskos Mississippi bluesokat. Autentikusan, érzéssel, szívvel-lélekkel. A dalok hosszúak, kifejtősek, a puritán hangzás és a rekedtes énekhang sem könnyíti meg a befogadásukat, mégis úgy érzem, hogy ez nem csak obskúrus blues-rajongóknak ajánlott, hanem mindenkinek, aki szereti súlyos gitárzenéket. Mindegyik dalban ott a blues, a délies karakterisztika, a feszültség, ami az egyszerűsége ellenére is magával ragadja az embert. A délies megközelítés miatt a Downra emlékeztető dolgokra, attitűdökre is felfigyelhetnek a szemfülesek, de alapvetően itt teljesen másról van szó, hiszen a tipikus NOLA-beli zenekaroknál azért sosem volt ennyire meghatározó a fekete blues.
Van aztán itt két dal, amitől minden tisztességes stoner-rajongó le fog menni hídba: az egyik a Root To Root, amiben a fantasztikus kezdőriff csodálatos átalakulásokon megy keresztül tíz perc alatt, miközben a tradicionális blues ezer fokon lángol, és a szóló is egészen magával ragadó. Aztán ott a Never Darken My Door, ahol valószínűleg az ördög személyesen vette kézbe a gitárt, de a hangszereken és az elkínzott énekhangon kívül még valami megfoghatatlan is vibrál a levegőben. A lemez homogénnek tűnik, de mint a hat dal aurával, sajátos atmoszférával rendelkezik. Nem mennek át önismétlésbe, pedig még véletlenül sem lépnek ki a tipikusnak mondható verze-bridge-refrén-szóló struktúra biztonságos fedezékéből. Van doomos dal, van Hendrixes, van erőteljesen southern-ízű, szóval elég választékos a felhozatal, és még a szólok is izgalmasak, jól illeszkednek a zenébe.
Lehet, hogy van olyan blues-szakértő, akiknek ezek a témák nem mondanak újat, mert fél évszázaddal ezelőtt már valaki eljátszotta őket, de szerintem meg mindenkinek érdemes belefülelni, aki szereti a Hobós-Billes-Kopaszkutyás dolgokat, vagy a délies stoner rockot.
Utolsó kommentek