Anthrax
For All Kings
2016
Nuclear Blast
Scott Ian a metálvilág legjobb HR-ese és játékosügynöke egy személyben, hiszen mikor a cégen belül személyzeti kérdések merülnek fel, akkor szinte mindig képes a piacon található legkvalifikáltabb jelöltet felkutatni és leszerződtetni. Annak idején, a sokak által megkörnyékezett John Bush leigazolása egy óriási húzás volt, hiszen az énekesi teendők mellett még új vért is pumpált a kissé megfáradt zenekar motorjába, most pedig - vagyis még 2013-ban - a Volbeat miatt lelépő Rob Caggiano helyére sikerült leigazolnia Jonathan Donaist, a Shadows Fall egykori gitárosát. A Shadows Fallról annyit érdemes tudni, hogy az ezredforduló környékének egyik legfontosabb zenekara volt: csodálatosan vegyítették a klasszikus thrasht és a ’90-es évek dallamos, svéd halálmetálját, a Donais-Bachand duó pedig olyan irgalmatlan gitározást, szólózást, riffelést művelt a The Art of Balance és a The War Within lemezeken, hogy ott már tényleg lángoltak, füstöltek, tüzet okádtak a gitárok! Szóval ezúttal is a színtér egyik legjobb játékosát sikerült posztra igazolni és bizony hallatszik is a dalokon, hogy tizenöt évvel Paul Crook után - aki hivatalosan talán soha nem is volt tag - újra van igazi szólógitárosa az Anthraxnek. És fasza lett a lemezborító is, és a pozitívumok itt sajnos véget is értek.
A Bush-éra alatt az Anthrax zenéje úgy modernizálódott, hogy közben végig megtartotta a nyolcvanas évek szilajságát: alkalmazkodott a korszellemhez, ugyanakkor egyedi és hiteles is tudott maradni. Talán nincs is még egy ilyen zenekar, ahol ennyire működött volna a zenei reboot. Tényleg nem akarok régen minden jobb voltozni de a Sound of White Noise, a Stomp, a Volume 8, a WCFYA - hát bakker, megunhatatlan klasszikusok egytől-egyig! Aztán most, 2016-ban ott tart az Anthrax, hogy a Bush-korszak, mintha nem is létezett volna. Nem túlzás azt mondani, hogy a For All Kings egy tipikus nosztalgialemez, a legrosszabb, visszafelé totyogós, múltba révedős fajtából, a nyolcvanas évek cicanadrágos - vagy az Anthrax esetében inkább bermudás - arany éveihez visszakanyarodva. A You Gotta Believe ezerszer elkoptatott, kapkodós témáira persze egyből elkezdtem bólogatni, de letört, szomorú headbang volt már csak ez. Pedig a szólók is milyen faszák már! Én még azok közé a matuzsálemek közé tartozom, akik a kilencvenes években, John Bushsal szerették meg igazán az Anthraxet, amikor Scott Ian még olyanokat nyilatkozott, hogy nem hátrafelé nézünk, hanem megyünk előre, hogy Belladonna a múlt és John Bush az isten. Aztán manapság szinte már koncerten sem játszanak semmit a Bush-érából, és újra itt vannak a nyolcvanas évek zsizsikesen ritmusozó, kapkodós témái, amik teljesen jók voltak a maguk idejében, meg jók lennének talán még most is, de ilyen dalok, mint a monoton Defend Avenge vagy a nyitónóta unalmas thrash-standardjei normál esetben még egy kislemez b-oldalára sem kerülhettek volna fel rejtett trackként.
„Vaskerítés mögött sok a sápadt virág,
mint a lehunyt szirmok, kopott szürke szoknyák.
Hiába volt rajtuk ugyanolyan ruha,
nem illett közéjük, így lett Belladonna.”
Óh, igen, Belladonna. Valami egészen elképesztő, hogy milyen unalmasan énekel már megint. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de az biztos, hogy régen sem nagyon tudott énekelni és időnként most is olyan sápadt a hangja, mintha pokolba kívánná már ezt az egészet. Állítson bármit is a propaganda a korábban soha nem látott zenekaron belüli egységről, és a próbákat elárasztó kreatív cunamiról, senkinek se legyen kétsége felőle, hogy a szövegi koncepció és az énekdallamok az utolsó hangig ezúttal is a dobostól és a ritmusgitárostól jöttek. Belladonnán tökéletesen érezni, hogy profi iparosként elnyomja amit elé raktak, de semmi egyebet nem tud/nem akar hozzátenni a dalokhoz. Az viszont hozzátartozik az igazsághoz, hogy eddig talán egyik Belladonnás lemezen sem voltak ennyire kidolgozottak az énekdallamok. A dalok nagy része azonnal rögzül, kellemesen csendül vissza már az első hallgatások után is, és ezért is fájóan nagy a kontraszt, hogy zeneileg nem igazán történik semmi a lemezen. Komolyan mondom, hogy egy hónap ismerkedés, és többszöri nekifutás után sem nagyon tudok felidézni egy emlékezetes témát sem, talán csak a Monster at the End, és a Blood Eagle Wings lóg ki felfelé, de nyilván egyik sem egy Any Place But Here, Only, urambocsá’ Random Acts. Hogy nem múlt el nyomtalanul a Bush-éra, arról a Breathing Lightning és a This Battle Chose Us gondoskodik - itt még Belladonnának is sikerült némileg aktivizálnia magát.
Az Anthrax tévútja sajnos egy 21. századi rockbetegségből fakad: az ezredforduló környékén kezdődött az Iron Maiden és a Judas Priest könnyes újjáalakulásával a rockzene soha véget nem érő nosztalgiahulláma. Tényleg úgy nézett ki az egész, hogy ha Dickinson visszamegy a Maidenbe, Halford meg a Judasba, akkor a magasba tartott Flying V hatására ketté nyílik a tenger, eljön a metál új aranykora és még a büfés Rozi néni is Slayer-pólóban fog headbangelni. Ebből annyi valósult meg, hogy a Maiden nagy dérrel-dúrral beharangozott visszatérő lemezének slágerei tele voltak egyforma ÓÓÓ-zásokkal, és az elmúlt 15 évben semmi olyan nem jelent meg Maiden név alatt, ami Dickinson szólólemezeinek a nyomába érhetne. Szépen eltatásodtak ők is, akárcsak a Judas, de ugye nem mindegy, hogy az énekesek szólóban klubokban lépnek csak fel, a reunion meg minimum egy nullát hozzátesz a nézőszámhoz. Az Anthraxet is a klasszikus felállás és a Big Fouros körök hozták vissza a köztudatba, akkor lett belőlük metálos szinten ismét kurrens áru. Hiába csináltak zseniális lemezeket a világ legjobb énekesével, némi számolgatás után rájöttek, hogy jobban megéri felmelegíteni a moshókonyhában a régi főzeléket és újra csomagolni a nyolcvanas éveket. Teljesen jól jellemzi a fősodorba tartozó rockzene sivárságát, hogy azóta is csak a lábszagú nosztalgiázás megy: Chris Cornell már leköpte a rockzenét, összetörte a gitárját, de semmi baj, meg akkor legyen klasszikus Megadeth is, továbbá Pantera, Sebastian Bach, te meg menjél vissza a Skid Rowba, és ha Slash és Axl egymásra hunyorog a színpadon, akkor az olyan konstellációt fog eredményezni, aminek következtében az összes rocker szíve egy ritmusra dobban a világon, és azt a koppanást meghallja majd mindenki! Mert egy Gunsos reunion letarolja majd a világot, megírja majd a Fókusz, meg az Aktív, hogy eljött a rockzene új aranykora!
Igazából a zenekarok meg a menedzserek álláspontja teljesen világos, a rajongói oldalt viszont nem nagyon értem. Mintha őket már nem is a zene érdekelné, hanem az esemény, az event, amire be lehet csekkolni, amiről majd lehet nyomni az instát, a twittet, meg a szelfit, és le sem teszik a kibaszott mobilt a koncert alatt. Mert a véget nem érő nosztalgiázásban nem a portéka számít, hanem a cégér. Mert akármire nem mozdulunk, mutassanak valami kunsztot, csináljanak ide egy reuniont, játsszák el az évfordulós lemezt elejétől a végéig, mert az nem elég, hogy alkalomadtán Miles Kennedy és Slash eljátszik néhány Guns-nótát. Legyen újra igazi Guns, legyen újra Abba, mert porfelhőben, 200 méter távolságból akarom bámulni a kivetítőt és átérezni a zenetörténelmi pillanatot! Feloszlott, megvakult, megbénult? Nem érdekel, nekem most kell, csinálják vissza! Meghalt? Rakják be a fiát, vagy a haverját, vagy a fiának a haverját! Kaparják ki a Brémai muzsikusokat is, csontjaikat ragasszák össze csirizzel, rángassák őket dróton, mert igény az lenne rá! Mert válságban van a rockzene. És mi lesz, ha kihalnak a nagy bandák? Brühühü, ki fogja majd megtölteni a stadionokat, fesztiválokat, ha eltűnnek a húzónevek? Megannyi létfontosságú kérdés, hiszen a végletekig már nem lehet húzni az elmúlt 15 év dögunalmas rebootjait, amiből egyedül az Alice In Chains tudott csak jól kijönni (Egyébként érdekes, hogy milyen trendi, úri huncutság lett a fesztiválozás manapság. Az én időmben, ha valaki szigetes karszalaggal beállt a buszmegállóba, az örülhetett, ha nem hívták ki rá a rendőröket a felbőszült nyugdíjasok, most meg az emberek még napokkal később is a karszalaggal a kezükön vagánykodnak. Meg mi ez a hülyeség, hogy készpénzmentes fesztiválok? A punkok hogy fognak ott tarhálni? Nem akarom tudni!)
Adél még elad néhány lemezt, még egy ideig lehet húzni a világot körbejáró vándorcirkuszokat, de már recseg-ropog a zeneipar összetákolt karosszériája. Vagy nem történik semmi és megy minden a régiben, de a lényeg, hogy a rockzene teljesen jól van a nosztalgiás körök nélkül is. Izgulni nem kell, most is vannak fantasztikus koncertek, óriási bandák, akiknek többsége már nem a zenélésből él, szó szerint hobbiból, szerelemből zenélnek - ami nem biztos, hogy jó, de ez van. Van streaming, van Bandcamp, vannak közösségi finanszírozásban készülő lemezek és produkciók. Mióta a nyomdának leadtam az év végi összesítőt, már belefutottam vagy 2-3 olyan tavalyi albumba, amik simán top 40-esek lehettek volna. Szóval, aki a zenét önmagáért szereti, és nem az érdekli, hogy Axl Rose, Belladonna, vagy éppen Bach páváskodik a színpadon, az egy percig se aggódjon, hiszen sosem látott minőségben és mennyiségben tobzódnak a fiatal zenekarok. A rockzene önjáró, nem kell megmenteni, főleg nem a menedzsereknek, meg a milliomos rocksztároknak.
Visszatérve az Anthraxre: ha túltesszük magunkat a tömegigényt kiszolgáló zenei hátraarcon, és hogy ennek következtében trveság szempontjából erősen kihívásokkal küszködnek, akkor ez egyáltalán nem egy rossz lemez. A jelenlegi metálos felhozatalban ez simán egy kiemelkedő produkciónak számít. Utólag az előzővel is megbékéltem már, szóval egynek elmegy ez is, csak nyilván Anthrax név alatt nem ehhez szoktam hozzá. A borító ezúttal is állat, és ezúttal is a képregényes Alex Ross munkája. Jon Donais - aranyból van a keze - elnyom néhány olyan témát, amiket példaként lehetne állítani a sok alibi gitáros elé, akik a gitárszólót csak egyfajta kötelező helykitöltőként használják. Az énektémák és a kórusok is kifejezetten erősek, hogy azt ne mondjam himnikusak lettek. Szóval a metálos nosztalgiahuszárok, akiknek büdös volt a Bush-féle atomhajtású, modern rakéta, azok most nyugodtan felpattanhatnak Belladonna mögé, erre a nosztalgikus, Babettán repesztő Anhraxre.
Utolsó kommentek