Ezekben a napokban szép lassan kifutnak az utolsó 2016-os albumok is, így lassan ideje a szám- és betűvetésnek. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez az év volt nagyon gyenge, vagy a tavalyi volt extrém mód gigabrutál, mindenesetre a felhozatal lehetett volna erősebb is az elmúlt esztendőben. Jó, nincsenek manapság jó metállemezek, ez tiszta sor, de vannak egyéb problémák is.
A Jönnek a férgek óta nagyon odafigyelve, de szegről-végről már több mint negyed évszázada követem a rockzene fejleményeit, de még soha nem voltak ilyen siralmasak a metálvilág mentálhigiénés közállapotai:
- Axl/DC
- a régi nagyok visszatérnek
- rocksztárok, akiknek véleményük van a világról, politikáról, akármiről
- koncerten a telefont magasba tartó rajongók
- koncerten a telefont magasba tartó rajongót verő rocksztárok
- a telefont magasba tartó rajongókat verő rocksztárokat védő/gyalázó rajongók
Valaki kapcsolja már ki ezeket!
Régen olyanok voltak, hogy mikor két ismeretlen metálpólós elment egymás mellett, akkor azok köszöntek egymásnak. Még akkor is köszöntek egymásnak, ha a másik egy nem szimpatikus zenekar pólóját viselte. Ha manapság látok egy depressziós/leanderes/babymetálos/mangametálos-pólóst, hát nem érzem, hogy egy klubba tartoznánk, hogy egy ütemre dobbanna a szívünk. Én ezeknek már nem fogok köszönni!
Na, de elég a kesergésből! Talán még a szokásos 40 tisztességes lemezt is össze lehetett volna kukázni, de úgy gondolom, hogy a 20-as lista most jobb lesz, mert ez azért tényleg a veleje, ebben garantáltan nem lesz resztli.
20. Kvelertak - Nattesferd
A Kvelertak hasonló ívet ír le, mint a Vikings sorozat: az első lemez/évad friss lendülete üdítően hatott, a második a jól bevált receptet tovább tökéletesítette, a harmadikra viszont mintha egy kicsit megfáradt volna a formátum. Ekkor lett zavaró a percekig tartó, céltalan gitármaszatolás, a monoton rikácsolás, a sorozat esetében pedig az, hogy a szereplők ugyanazzal a három darabos mimika-készlettel rendelkeznek: ölök, dugok, rafináltan nézek. A kezdeti csalódáshoz képest azért az elmúlt hónapokban egy kicsit már megszépült a harmadik Kvelertak - az első két nóta ugyan továbbra is borzasztó unalmas, de utána már előtünedeznek azok a szépen felépített gitárharmóniák, amiket nem nagyon lehet megunni.
19. Jesus Chrüsler Supercar - 35 Supersonic
Beteges vonzalmat érzek az évtizedek óta elhagyatott laktanyák, bányák, raktárépületek iránt. Van valami megkapó abban, ahogy az egykor még élettel teli épületeket szép lassan megeszi a rozsda, felveri a gaz, elemészti a pusztulat. Nem is kell talán mondanom, hogy a 35 Supersonic borítóját uraló nagybetűs dzsumbujba egyből beleszerettem. A zene a borítóval tökéletes összhangban: ócska, leharcolt, szutyok, senkiházi, mocskos pokolrock - szigorúan az Entombed To Ride-jának csapásvonalán.
18. Dereng - A műsorellenőrzés egyik formája feltűnően ritka
A Derenget 2009-ben hozta össze Bokros Csaba (ex-Isten Háta Mögött) és az azóta már kilépett Mestyán Ádám (VHK, Yava) mint egy nagy közös zenei szadomazochista projektjet. Ha a lemezcímből nem lenne egyértelmű, akkor legkésőbb a számcímekből válik nyilvánvalóvá, hogy az egykori IHM szelleme elég rendesen belengi a Dereng világát: Önmaga számára is váratlanul nemet mond, Medveüvöltés kettő II - ha ezektől a számoktól nem párosodik be a tekinteted, akkor nem is vagy rendes bölcsészmetálos! Akárcsak az IHM, a Dereng sem egy könnyen befogadható zenei produktum, így ismerkedés gyanánt a Progresszív magyar kesergőt tudnám javasolni, ami felépítésben, hatásában, dalszövegében is a szép emlékű Közelítő távolítóra emlékeztet.
17. Vinum Sabbatum - Apprehensions
Már szinte el is felejtettem, hogy milyen nagy kedvencem volt a Vinum Sabbatum, mikor az év vége felé, derült égből bevágódott az új album, és hát rendesen fel is rázta a skandináv protometál kissé pangó állóvizét. A dalok ezúttal is masszívan 4-5 perc feletti menetidővel rendelkeznek, de a szerkezetük mintha egy kicsivel bonyolultabb lenne. Ami viszont nem változott, azok a poros lódenkabátok alól kikandikáló dallamok, a gitár és az orgona ütésváltásai, mert ilyen embertelen jó hammondolást egyszerűen sehol máshol nem lehet hallani! Sokáig vacilláltam, hogy a két nagy skandináv Hammond-hérosz közül melyik maradjon le, de végül a Spiritual Beggars maradt le, mert azt kevésbé érzem most időtállónak.
16. Greenleaf - Rise Above The Meadow
A Greenleaf zenéje eddig nem igazán emelkedett ki nálam a nagy svéd masszából, de a Million Fireflies tekervényesen húzó, dögös riffjét elég volt egyszer hallani, hogy aztán jó darabig ne is legyek kíváncsi semmi másra. Zúzás, túrás, hipnotikusan örvénylő gitárok, azonnal rögzülő melódiák - minden van itt, amitől igazán tud karmolni a stoner. Az összhatást még az sem tudja lerontani, hogy a zsigeri, de ugyanakkor kissé nyikorgós énekhangot bizony szokni kell.
15. Australian Kingswood Factory - 245
Erős éve volt ez az ausztrál rock vadállatainak, hiszen a listán még lesz egy versenyzőjük - de ne szaladjunk ennyire előre. Az AKF punkkal, countryval, southern-ízekkel megvadított rock'n'rollja egyértelműen az év egyik legerősebb debütálása Lehengerlő az a vadparaszt-attitűd, ahogy végig száguldanak az albumon, korai AC/DC-szilánkokkal, gyilkos kórusokkal, minimál szólókkal.
14. Sahg - Memento Mori
Eddig is kellemes hallgatnivalót játszott a Sahg, de elég hamar kiismerhetővé váltak a végeláthatatlan skandináv rifftengerben. Valahogy mindig is hiányzott belőlük az őserő, az igazi megszállottság, most viszont feltekerték csutkára a pszichedeléiát, elemelkedtek a földtől, és az eddigi legemlékezetesebb lemezüket hozták össze. Persze az is lehet, hogy az új tagok hozták magukkal a friss lendületet, mindenesetre a végeredmény lehengerlő: az ének talán még soha ennyire nem volt mastodonos, az atmoszferikus részek nagyon sütnek, az utolsó három dal pedig e p i k u s.
13. Dunsmuir - S/T
Értem, hogy miért alapzenekar sokaknál a Clutch, de nálam hosszútávon sehogy sem működik. Neil Fallon egyéb projektjei sokkal jobban bejönnek, pl. az első Company Band-lemezt hetekig nem tudtam kiverni a fülemből (Zombie Barricades, It's A Confusing World, Lethe Waters, apám, mekkora nóták!), és most itt van ez a Dunsmuir, ahol gyakorlatilag ugyanaz a felállás, mint a CB-nél, kivéve, hogy Jess Margera helyett Vinny Appice dobol. Az első három nóta némileg könnyedebb hangvétel, de a teljes lemez inkább olyan, mintha egy klasszikus hard rockban/metálban utazó, de főleg Dio-korszakos tribute bandában énekelne Fallon, ahol blues és rock'n'roll már tényleg csak annyi van, ami alapjáraton is van a hangjában.
12. Fates Warning - Theories of Flight
A Fates Warning az utolsó kapocs a régi világgal, egy letűnt kor utolsó túlélője, akikben nem lehet csalódni. Az FW az a korosztály, amin felnőttem, és amelynek már minden képviselője zeneileg és morálisan is többször lement kutyába. Ha valamelyik régi kedvenc - húzzuk meg a határt az ezredforduló előtti alakulásnál - jön ki új lemezzel, már csak legyintek, és ez még véletlenül sem valami régen minden jobb volt-mantra. Az új Fates Warning-anyag a legjobb példa rá, hogy nem kellenek forradalmi változások, nincs szükség az albumot felvezető kis színesekre, hangzatos nyilatkozatokra, egyszerűen csak szívből kell csinálni. Érződni fog.
11. Manu Lanvin - Blues, Booze & Rock'n'Roll
Bort, búzát, békességet - mondotta volt Bill Kapitány és Bizony Manu Lanvin is valami hasonlóban utazik. Egyfajta lakossági bluesról beszélünk, amire életkortól, zenei ízléstől, vallási hovatartozástól függetlenül mindeni mosolyogva bólogathat és táncikálhat, mondjuk egy hosszú és fárasztó falunap lezárásaként. Lehet kritizálni a populáris elemeket, de mikor Manu bácsi rázendít azon kocsmaszökevény hangján a Six Blind White Horses-ra, hát akkor ott hidegrázás van!
10. Pristine - Reboot
2017 a Pristine éve lesz! Ebben azért vagyok biztos, mert nem is olyan rég leigazolta őket a Nuclear Blast, ez pedig emberi számítás szerint csak egy dolgot jelenthet: pénz, paripa, fegyver egyaránt adva lesz a befutáshoz, ami esetükben annyit jelent, hogy az underground ötödik lépcsőjéről felléphetnek mondjuk a másodikra. Mi, egyszerű zenehallgatók ebből csak annyit fogunk észrevenni, hogy hirtelen bekerültek a Blues Pills turnéjára, és a következő albumuknál a teljes rockmédia fog leborulni és rácsodálkozni a zsenialitásukra, kb. mint ahogy a Blues Pills esetében is megfigyelhető volt. Hirtelen majd bekerülnek a hírverklibe, róluk szólnak a hírek, velük lesz tele a sajtó: új dal, új klip, új szöveges videó, új kiskutyafasza. A Reboot egyébként már a harmadik lemezük, ha mégsem hallottál róluk, akkor az azért van, mert a rockmédiákok meglehetősen sajátságosan szűrik meg a zenéket: Nuclear Blast=menő, sufnikiadó=nem menő. A zenéről legyen elég annyi, hogy ha bejön a Blues Pills, akkor ettől is megállás nélkül fogsz vigyorogni.
9. Sumerlands - S/T
Phil Swanson az egyik legszorgalmasabb időutazó, aki szinte minden évben előbújik egy új albummal, amiben a rockzene egy dicsőséges, de mára már letűnt korszakát idézi fel. Swanson egyik újabb bandája a Sumerlands, amibe minden hájjal megkent underground-hősöket gyűjtött maga köré, hogy segítségükkel a nyolcvanas évek elejének amerikai metáljába repítse vissza az érdeklődőket - nagyjából a Manilla Road és Ozzy korai korszakába. A végeláthatatlanul zakatoló gitárokért a különböző bandákban már összeszokott Rizk-Powers páros a felelős, az itt doboló Justin DeTore pedig az 2010-es évek egyik legjobb, búvalbaszott doom metál lemezén, a Magic Circle első albumán bőgőzött. Nehéz elhelyezni a muzsikát, mert a végére mintha egy kicsit már egysíkú lenne, de az olyan dalok előtt, mint a Blind, vagy a Timelash mindig le kel borulnom. Ami Swanson munkásságát illeti, nálam továbbra ia a második Seamount-lemez a favorit, de szorosan ott van mögötte már a Summerland is
8. Stonewall Noise Orchestra - The Machine, the Devil & the Dope
Az SNO eddigi pályafutását mindig is figyelemmel követtem, hiszen a világ legjobb kiadójánál, a méltán kultikus Transubstans Recordsnál jött ki több lemezük is, de ennek ellenére valamiért sosem tetszettek. Valahogy mindig is túlbonyolítottnak éreztem őket, nem nagyon volt kapaszkodó rajtuk, aztán az új lemezzel kiadót váltottak és hirtelen elkezdtek akkora rocknótákat írni, hogy a Welcome Home kapásból az év legjobbja. Igazi jó kis rádióbarát rockzene, dallamokkal, szólókkal, jó kis karcossággal, az On A Program négy perce alatt pedig a Screaming Trees legszebb pillanatait is megidézik.
7. Rival Sons - Hollow Bones
A Rival Sons valahogy eddig csak a névről ismerős zenekarok számát gyarapította - nem is akartam velük közelebbről megismerkedni -, aztán a Sabbath előtt olyan szimpatikusan adták elő az általam nem ismert dalaikat, hogy teljesen begerjedtem, és a legújabb lemezük bizony nagyon rendben van. Gyönyörűen megszólaló, Graveyard-vonalas visszafogott elegancia.
6. Witchcraft - Nucleus
2016-ra Magnus Pelander minden szempontból teljesen újratervezte a Witchcraft világát: a korai lemezek Sabbath-mániája már a múlté, de a négy évvel ezelőtti Legend prog rockja is messze van már. A progresszió ugyan továbbra is megmaradt, de közérthetőség helyét átvette az öntörvényűség. Azt nem mondom, hogy akinek bejön a Tool, annak majd ez is biztos tetszeni fog, de a tüskés, rideg, hagyományos dalszerkezetet még nyomokban sem tartalmazó dalokról sokszor beugrott a Lateralus.
5. The Bennies - Wisdom Machine
Számomra egyértelműen az ausztrál hülyegyerekek szolgáltatták az év meglepetését. Ska-ból és reggae-ből, punkból és metálból, technóból és elektronikából kotyvasztottak olyan gyilkos elegyet, hogy a Heavy Reggae hallatán tényleg csak azt találgatja az ember, hogy ez a Ladánybene-attitűd, hogy tud ilyen pusztítóan súlyos lenni. Az elektronikától nem kell megijedni, alapvetően csak színező jelleggel fordul elő, mintha csak egy bepipázott zenebohóc tekergetné a kütyüket - mondjuk nagyjából ez is történik. A totális dilibe torkolló, infantilis, füvezős partihimnuszok brutálisan jó zenébe vannak csomagolva: rafinált szólók (Detroit Rock Ciggies), az év egyik legnagyobb zúzása (Corruption), epikus ska-opera (O Brother, Where Art Thou?) tényleg van itt minden, mint a búcsúban.
4. Blood Ceremony - Lord of Misrule
A Blood Ceremony a negyedik lemezre már egy jól körülhatárolható karakterrel, aurával rendelkezik - még véletlenül sem lehet összekeverni őket a kismillió hasonló okkult, ősrockos, énekesnős bandával. Alia O'Brien úrhölgy nem egy klasszikus pacsirta, de boszorkányos ügyességgel tartja kézben és vezényli az eseményeket, a pikulázásai pedig ezúttal is élményszámba mennek. A napokban végigtoltam a teljes BC-diszkográfiát és egészen döbbenetes hallani, ahogy folyamatosan változnak, érnek, tisztulnak a részletek, és egyre jobb dalokat írnak.
3. Spidergawd - III
Három év alatt ez már a harmadik lemez, és egyiket sem a szél fújta az év végi listák élbolyába! Nehéz szavakba önteni ezt a burjánzó zsenialitást - nyilván ezért is ignorálja őket a rockmédia -, ami a Spidergawd muzsikáját jellemzi: egyrészről iszonyatos pornózás megy a hangszerekkel, a zene mégis bugis, könnyen befogadható. Vannak benne klasszikus elemek, a megközelítés erősen retrospektív, mégis modern, a szaxi és a kissé furcsa énekdallamok miatt nyugodtan lehet kortárs rocknak is titulálni. Nem öncélú művészkedés, hanem tele van nagyterpeszes szólókkal, húzós groove-okkal, mindennel amitől az ember eltorzult arccal rántja villába az ujjait.
2. Blues Pills - Lady In Gold
Sokkal kevesebb a blues az első albumhoz képest és a gospeleket idéző énektémák még hangsúlyosabbak lettek, aztán meg hiába nem találni egy tisztességesen megdörrenő gitárriffet az egész lemezen, mégis olyan súlya van a zenének, hogy alig lehet kikászálódni alóla. Harcsa Veronika megszállott fanatikusaként nehéz kimondanom, de azért mégis: Elin Larsson a világ legjobb énekesnője, pont! Na, persze igazságtalan mindig őt kiemelni, mert úgy zseniális az egész az utolsó hangjegyig, ahogy van.
„Az ősrock korunk metálja” mit is jelent ez a sokszor idézet tételmondat? A Nuclear Blast, a világ legnagyobb metálkiadója kiad egy olyan lemezt, ami nem metál, de még rocknak is csak nagyon érintőlegesen nevezhető. Egy olyan lemezt, ami az ősrocknak nem a riffelős - már jól bevált - irányába ment el, hanem a 45-50 évvel ezelőtti fekete-amerikai népdalkincseket, a soult, a bluest, vagy a gospelt tekinti irányadónak. Jó, nyilván, ha tetszett, ha nem, ha már leszerződtek, ki kellett adni, de akkor is jelzésértékűnek érzem, még ha kiadónál a fejüket is fogták kínjukban, mikor először meghallották. 18-20 éve az In Flames, a Dimmu Borgir, a Gardenian, a Hypocrisy, a Meshuggah, a Soilwork vagy éppen a Death jelentette a kiadó és egyúttal a szintér legjavát. 2016-ban hiába van az összes nagy öreg az Anthraxtől a Sepuig a Nuclear Blastnál, a két évtizeddel ezelőtti tüzet, mélységet, innovációt, az igazi érzést már rég nem az önismétlő metálapókák jelentik, hanem a Blues Pills, a Kadavar, a Scorpion Child, vagy a sajnálatosan korán feloszlott Graveyard. Nem azt mondom, hogy ők írják az új Jestert, vagy az új Sound of Perseverance-t, de hogy ezekben van benne az a megfoghatatlan valami, ami megdobbantja a szívet, az is hétszentség!
1. Tiebreaker - Death Tunes
Sokáig nem tudtam, hova tenni a Tiebreakert. Oké, a kezdés lehengerlő: az énekes óriási, ahogy Eddie Vedder hangszínével és Joe Cocker akaratosságával osztja az igét, a hangzás kellemes akolmeleget áraszt, ősrock modern köntösben, minden a helyén, de valahogy mégsem állt össze. Kicsit olyan érzésem volt, mintha mindig ugyanazt az egy dalt akarnák eljátszani - mondjuk az az egy tényleg jó volt. Aztán kb. egy hónap pihentetés után előbújtak a dalok: a Pan American Grindstone fejbe nyomja az embert, a Hell pokoli, a Killer gyilkos, hát miket zenélnek ezek itt össze!
Utolsó kommentek