Orango
The Mules of Nana
2017
Crispin Glover Records
Nem lehet eléggé kiismerni az ősrockot! Mikor az ember már azt hiszi, hogy a skandináv uralkodóktól a Tantana Records által patronált, oszmán vintage-harcosokig ismeri a teljes palettát, feltérképezett minden eldugott zugot, bottal megpiszkálta az összes gyanús foltot és biztos kézzel navigál a kiadók, zenekarok százaival elárasztott piacon, akkor mindig előkerül egy eddig még nem ismert kincs a sarokból, ami emlékeztet rá: apró kis porszemek vagyunk a nagy és végeláthatatlan ősrock univerzumában! Előzetesen még hírből sem halottam az Orangóról, úgyhogy volt nagy meglepetés, mikor szembesültem vele, hogy már bő másfél évtizede nyomják az ipart - méghozzá nem is rosszul, ahogy szegről-végről belehallgattam korábbi munkáikba.
A háromfős norvég brigád a retrónak a bluesosabb, letisztultabb, ha úgy tetszik amerikásabb vonalát űzi. Nincsenek világot romba döntő riffek, kecskevérben totyogó, okkultista szeánszokat tartó banyák, inkább csak ízes, slide-os gitározgatások, pókháló könnyedségű dob-breakek a vidéki Amerika lusta kényelmébe csomagolva. A délies ízvilágról gyakran beugrott a svéd Kamchatka, de azoknak is érdemes csekkolni az Orangót, akiknek bejön a Lynyrd Skynyrd veszkócsizmás romantikája.
Bár még nem ástam bele teljesen magam a korábbi lemezeikbe, de a felületes ismerkedés után is egyértelmű, hogy a Mules of Nanán visszavettek rendesen a pszichedéliából, a billentyűs hangszerekből, és bizony a sebességből is. A tíz dalból talán kettőt-hármat lehet középtempósnak nevezni, a többi nóta meglehetősen visszafogott, tábortüzes, verandán iszogatós üzemmódban zajlik. Alapvetően nem szoktam leborulni az ilyen csendes-ülős albumokért, de itt most kivételt kell tennem, mert két hónap masszív hallgatás után már közel tökéletesnek érzem a végeredményt: kiváló dalok, magától értetődő, remek hangszeres teljesítmények, parádés szólók, és akkor a meglepetésszerűen támadó, háromszólamú vokálokról még nem is beszéltünk. Gyönyörűen szól az egész, a klasszikus trió-felállás újabb dicsőséges győzelme, és itt már tényleg az van, hogy hagyjátok a fenébe a digitális világba sajtolt egyeseket és nullákat, ezt a muzsikát hanglemezen* (sznobok kedvéért: bakeliten) kell hallani!
Szóval nincs is más dolgunk, mint a kiadónál beruházni egy jóárasított LP+CD pakkba, és ha már ott vagyunk, akkor láthatjuk, hogy van már új Spidergawd is (atom, mint mindig) és néhány nap múlva érkezik a kettes Almighty Blues is, ami ha csak fele olyan jó lesz, mint az első, akkor az megint pusztítani fog.
-------
*A lemezipar haldoklik, minden évben egyre rosszabbak a fizikai eladások, de ugyanakkor még soha nem volt ilyen jó lemezvásárlónak lenni, mint napjainkban. Az elmúlt két-három évben gyakorlatilag több CD-t vettem, mint az azt megelőző tizenhétben összesen, köszönhetően annak, hogy a Media Marktban iszonyatos mennyiségű zene került 1500, vagy akár 1000 HUF alá, külföldi webshopokban már 2-3 eurókért kincseket találni, 7-8€ alatt gyakorlatilag már minden van, 15-20 euróért már 5 CD-s boxokat lehet kapni, csak keresni kell. Egyedül az új, kb. egy-másfél évnél nem régebbi CD-k nem nagyon mennek 10€ alá, de ezekkel most már úgy vagyok, hogy ár-érték arányban jobban megéri az LP, vagy LP+CD összeállítás.
Nem tudom már, hogy ki baszott át annak idején, hogy a kazetta meg a CD a menő, a vinyl meg nem pálya, mert sokat kell vele pepecselni, meg elkopik. A régi Deák Bill-lemezek finoman szólva sem megkímélt állapotban (három költözés, több éves padlásokon tartás) úgy szóltak a rozzant szovjet lemezjátszón, hogy a tökéletes CD csak gyenge cincogás volt mellette. Persze a CD-nek is megvan a maga helye; jó a kocsiba, meg még ide-oda, ha a félhomályban a tálca mellé rakom a lemezt és leesve csattan egyet a gyerek építőkockáin, majd gurul néhány métert, akkor csak lazán rálépve megállítom, megtörlöm a pólómban és utána ugyanúgy szól, mintha mi sem történt volna. Ennyiből mindenképpen jobb, hogy eléggé igénytelen vívmány: ha megtörik egy kicsit a közepén, attól még simán lehet hallgatni hiba nélkül. A hanglemezhez azért már máshogy viszonyulok: nagyobb tisztelettel bánok vele, súlya, jelenléte, tekintélye van! A CD mellett szól még ugyanakkor az is, hogy egy csomó minden eleve soha nem is jött ki bakeliten, meg soha nem is fog, szóval volt/van neki létjogosultsága, de ha van vinyl-opció, akkor én mostantól már egyértelműen csak azt fogom előnyben részesíteni.
Drága-e ma a vinyl? Attól függ, mihez képest. A napokban a kezembe akadtak 20 évvel ezelőtti Nuclear Blast-katalógusok, és néztem nagyokat. Arra nagyjából emlékeztem, hogy minden NB-s bandának volt LP-je és picture LP-je, de azon meglepődtem, hogy ezek még a CD-knél is olcsóbbak voltak 4-5-6 márkával. És természetesen egy olyan korról beszélünk, mikor a magyar lemez-és könyvesboltokból már évek óta eltűnt a formátum, a CD-k pedig arányáron mentek - ezért nem is nagyon vettem a magyarokon kívül semmit boltban akkoriban. Szóval elég sokkoló volt vele szembesülni, hogy 20 évvel ezelőtt anyagilag jobban jártam volna, ha vinyleket kezdek el gyűjteni. Mondjuk a mostani ősrock-lemezekkel nincs nagy gond, mert azok többsége még CD-n is szépen szól, de a ’90-es évek metál klasszikusait, mondjuk egy Whoracle-t, vagy egy The More Things Change-t már szinte nem is nagyon tudok végighallgatni, mert csak a digitális csinn-bumm cirkuszt hallom bennük, ami persze ott volt annak idején is, csak akkor még beszoptam a CD-hájpot, hogy ez a tökéletes, hogy örökké tart, és ez a modern technika csúcsa. Nem volt senki, aki két nagy fülessel visszatérített volna a helyes útra, az analóg ösvényre. Ráadásul a ’90-es évek vége aranykorszak volt, ekkor kezdődtek a vinyl-készletsöprések, például az NB-katalógus azért is volt mindig is csúcs, mert volt náluk minden, nem kizárólag csak NB-bandák. Például olyanok voltak, hogy az első három Atheist darabja 9 márkáért, meg ilyenek. Csak a miheztartás végett: 9 márka kb. 900-1000 forint volt akkoriban, a Junkies Nihilje pedig 2150 forintba került, ami olyannyira bomba árnak számított, hogy ettől olcsóbb CD-t nem is nagyon lehetett boltban kapni - talán csak a Pop Classic-sorozat igénytelen, egylapos borítós kiadásait. Nem hiába virágzott annak idején az írott CD-piac.
Mostanra persze a hanglemez már drágább, mint a CD, de az ár-érték arányban nem ennyire rossz a helyzet. Igen, sajnos ez is pénzbe kerül, mint minden, de nem is úgy nő magától az út szélén, mint a gaz. Mikor egy hanglemezt kézbe veszel, megszagolod, gyönyörködsz a borítóban, átjárja testedet-lelkedet a vinyl-manufaktúrákban alkotó mesteremberek több évtizedes, felbecsülhetetlen tudása - lássuk be, ez azért eléggé ütős élmény. Óvatosan, nagy műgonddal felteszed a lemezkét és megszólal az az utánozhatatlan akolmeleg hangzás, egy teljesen új dimenzióba helyezve a már jól ismert hangokat - mintha egy régi, kifakult képen hirtelen elkezdenének világítani a színek. Műtárgyról beszélünk, aminek értéke van: vagy elkísér egy életen át, vagy megy az eBay-re/Discogsra/antikváriumba. Ha a Léggitár-kompatibilis zenéket nézem - kizárólag új lemezekről beszélek - akkor 10€ alatt is van egy-két találat, de alapvetően itt még nem nagyon van semmi, viszont 10-15€ között már rohadt sok dolgot lehet találni, 15€-tól pedig kezdődnek LP+CD+kutyafüle-csomagok. A Media Marktban is lehet találni 4000 HUF alatt lemezeket, pl. van most néhány Pink Floyd, Volbeat, egy Emperor-koncert, vagy esetleg egy jó kis Californication, de alapvetően a magyar boltok sem választék, sem árak szempontjából nem állnak a helyzet magaslatán.
Mióta leszoktam a cigiről, nem nagyon vagyok képben milyen árban lehet, de talán nem tévedek nagyot, ha egy doboz cigarettát valahol 1300 HUF köré saccolom napjainkban. 20 éve nagyjából 200 forintba került egy doboz cigi, tehát kb. 11 doboz cigi áráért meg lehetett venni a legolcsóbb CD-t, vagy egy LP-t. Manapság 11 doboz cigi áráért simán kapok jobb helyeken négy darab LP-t, minimum tíz darab CD-t meg gyakorlatilag bárhol. Egy szó mint száz: cigi helyet vegyetek inkább hanglemezeket, mert nagy élmény hallgatni, meg eléggé menő is.
Utolsó kommentek