Church of the Cosmic SkullIs Satan Real?
2016
Bilocation Records
Hetvenes évek eleje, kommuna a senkiföldjén, az értékhalmozást, a világi hívságokat elutasító társadalom éli mindennapjait: virágkoszorús lányok mosnak a patakban, trapézgatyás fiúk füstölnek az árnyékban, este tábortűz, közös éneklés, szellemidézés, üzekedés - valahogy ilyen képek kezdtek el pörögni, mikor először hallottam a Church of the Cosmic Skull debütáló albumát. Bill Fisher gitáros-énekes retróöltönyből, kalapból, tépett szakállból álló outfitjét az Apostol együttes frontembere is megirigyelhetné, de súlyos hiba lenne leragadni a felületes külsőségeknél. Hiánypótló az album, mert korunk ősrock-lemezei között nincs túlságosan felülreprezentálva ez az igencsak hangulatos, hippis-szektás vonal. Énekesnőkből ugyan nincs hiány manapság, de ilyen felszabadító erejű, már-már a popzene határait súroló, elsőre is letaglózó énektémákat talán az első Sabbath Assembly óta nem hallottam. A főnök viszi a vezérfonalat, de gyakorlatilag az egész zenekar nyomja a vokált, a három hölgy kórusa pedig mindent eltöröl, mikor kapnak egy talpalatnyi terepet.
A zenében jól megfér egymással a progresszió és a pszichedélia, de elborultan súlyos pillanatokban sincs hiány. A Black Slug kifejezetten zaklatott, barátságtalan témája megtámogatva csellóval, sápítozó orgonával eléggé kísérteties, de talán a címadó dal lett leginkább elvarázsolva, ahol már a basszer is elkezdte kapargatni az asztrál síkot. Legyen szó akár proto-prog témázgatásokról, akár egyszerű, akusztikus dalocskáról, ez bizony egy hibátlan, apró részletekig tökéletes főzet a hippi-korszak zenei manifesztumából. Az album ugyan tavalyi, de bakeliten csak pár hete jött ki, én is csak az Orango kapcsán kialakuló vinyl-kattanásomnak köszönhetően figyeltem fel rá - ha tavaly időben észreveszem, akkor tutira top 10-es lett volna az év végi listán.
Másfél perc a Mountain Heartból elég is, hogy mindenki eldönthesse, hányadán is áll az efféle muzsikával. Az első perc tradicionális gitárhősködése után rögtön jön egy olyan kórus, aminek hallatán minden rendes ember letérdepelve, égnek emelt kezekkel fogja énekelni: „O from within the mountain heart, you never see the day again”
The Baboon Show
The World Is Bigger Than You
2016
Kidnap Music
Habár csak az olcsó vinylek utáni kutatás közben találkoztam először a The World Is Bigger Than You kék színben pompázó korongjával, de a The Baboon Show már 2004 óta szállítja töretlen lelkesedéssel a különböző kiadványokat a skandináv punk'n'roll szerelmeseinek. Egészen döbbenetes még most is szembesülni vele, hogy mennyi remek svéd banda nyomja már tizensok éve az ipart anélkül, hogy a nagyvilágban bárki is tudna a létezésükről. Igazából a Baboon Show sem csinál mást, mint megannyi pályatársa: egyből rögzülő gitártémák, ragadós kórusok, ismerős rímpárok, a klasszikus brit punk zenébe ágyazott bunkósága, és mindez felett ott lebeg a viking rock'n'roll, a Turbonegro, a Hellacopters, vagy éppen a Gluecifer szellemisége.
Cecilia Boström személyében egy karcos hangú énekesnő a frontasszony a TBS-ben, és először bizony forgattam is a szemem rendesen, mert az orgánuma már nagyon közel van ahhoz a szinthez, amit már képtelen vagyok tolerálni. Alapvetően nagyon ritka az, ha egy énekes/énekesnő hangját nem tudom elviselni, de ez esetben első blikkre nagyon rezgett a léc - szó se róla, illik a zenéhez ez a fajta banyás hang, a pőre, lecsupaszított énekstílus, de az biztos, hogy szokni kell.
Az albumon végig egyenletes a színvonal, egyedül a záró Lost You In A Second - ebben vendégszerepel Björn Dixgárd, a Mando Diao énekes-gitárosa - lóg ki egy kicsit, de ez sem színvonalában, hanem inkább szerkezetében lett egy kicsit visszafogottabb a többinél. A számtalan csúcspont közül a Choose To Ignore-t citálnám ide ízelítőként, ami tökéletes példája annak, hogy milyen az, mikor egy svéd banda két perc alatt lerombolja a civilizációt.
Utolsó kommentek