Trivium
Shogun
2008
Roadrunner
Az előző Trivium lemez hiába lett sikeresebb, mint elődjei, valahogy nem volt az igazi. Erre valószínűleg a zenekar is rájött, mert az új albummal ismét visszajöttek az első két lemez vadabb pillanatai, ismét van hörgés meg üvöltözés. Talán úgy lehetne legjobban jellemezni a Trivium helyzetét, hogy az Ascendancy lemezzel ott álltak a legfelső lépcsőfokon, egy lépésre a bejárattól, de ahelyett, hogy páros lábbal beszakították volna az ajtót, inkább visszaléptek egy lépcsőfokot, és zavartan elkezdték a bakancsról kapargatni a sarat, a koszt, a mocskot, ez volt a steril, tisztára polírozott The Crusade lemez. Most ismét ott állnak az ajtóban, és ismét koszos a bakancs, de csak egy kicsit. Nem akarom megint felhozni a herélt metál dolgot, de akkor minek nevezzem, mert, hogy nem tökös az biztos. Mármint a zene, csak 1-2 dalban üti fel az a dög a fejét, ami miatt a Triviumot megszerettem. Pedig a dalok nem rosszak, sőt egyre jobban tudnak dalokat írni, és ezerszer inkább ezt hallgatom, mint a nagy thrash visszatérők standard önismétléseit.
A Triviummal egy baj van, hogy volt az Ascendancy lemez, ahol nagyon beetették a népet. Mert a 2005-ös Trivium nagyon ott volt: király riffek, brutalitás, őszinteség, bombasztikus hangzás, dallamos refrének, fasza szólók, és a zene valóssággal letépte az ember arcát. A Trivium lehetett volna a 2000-es évek Metallicája, vagy Slayere, (költői túlzás) vagy amit akartok. El is kezdtek rendesen pörögni, talán nem véletlen, hogy az Ascendancy lemezről öt klipp is készült, ami azért több mint furcsa egy metál zenekar esetében.
Amit visszasírok, a 2005-ös Trivum-féle pusztítás:
Az új lemezen tehát visszatértek a korai időkre jellemző vokális megoldások, és a zene is némiképp morcosabb, mint legutóbb, de sajnos nem eléggé. Egy dolog hiányzik innen nagyon, méghozzá az, ami kiemelte őket néhány éve a metalcore mezőnyből: a thrashes hozzáállás, a lendület, a karcos gitárok. Persze lehet, hogy ez a természetes fejlődés, de végig ott motoszkál az emberben, hogy ezek a srácok valamiért nem akarnak rálépni a gázpedálra.
A dalokkal nincs baj, aki szereti a klasszikus metál alapokból építkező, dallamos, de ugyanakkor mérsékelten morcos zenét, az itt nem fog csalódni. Az első két dal rögtön be is lövi, hogy 2008-ban mire kell számítani a Triviumtól: kimunkált gitártémák, a jól bevált hörgés-éneklés váltogatása, annyi különbséggel, hogy itt már nem csak a halálhörgés verzében/köcsögének refrénben kombó hallható, hanem kicsit megkeverték a dolgot. A Torn Between Scylla and Charybdis gitárhokizása néhol korai Metallicára emlékeztet, néhol pedig átmegy neoklasszikus virgázásba, nincs is vele semmi baj, azon kívül, hogy egy idő után nagyon kiszámítható. A klippesített Down from the Sky egy olyan dal, ami kapcsán elbizonytalanodom, hogy nem is olyan rossz a bevált séma, de aztán az azt követő Into The Mouth Of Hell We March visszaránt a valóságba. A Throes Of Perdition simogató témái ismét csak egy kicsit bikább megvalósításban ütnének igazán. Egyedül talán az Insurrection, hozza vissza az Ascendancy lemez vadságát, szellemiségét, na meg a Down From The Sky.
Igazán nincs semmi baj a lemezzel, szép nyugodtan csordogál az album, vannak jó kis dalok, jó kis szólók, jó kis akármik, egyedül azt hiányolom, hogy nincs semmi, amire felkapná az ember a fejét, és végig ott motoszkál bennem, hogy ez nagyon jó lehetne, de mégsem az. A dög, a zsigeri düh, az hiányzik innen. Valószínűleg nem fogom megunni olyan hamar, mint az előzőt, de ez is csak a „mi lett volna ha” dobozkába fog bekerülni. Nem rossz lemez, szó sincs róla, csak olyan izé.
Utolsó kommentek