In Flames
A Sense Of Purpose
2008
Nuclear Blast
Az volt itt szerintem a nagy kérdés, hogy akkor most a tavalyi vérgyenge Dark Tranquillity, meg az annál is gyalázatosabb Soliwork után, megmenti-e az In Flames a göteborgi becsületet, vagy nem, vagy mi van? Hát meg. Bár mostanában mindenki az In Flames faszával veri a csalánt, ezt nézzük el azoknak, akik a The Jester Race idejében még a hátsó udvarban kergették fakarddal a malacokat, egy puki meg egy büfi között. Az új In Flames lemez olyan lett, amilyet várni lehetett, az utóbbi két lemez vonalán, tehát ez a mérsékelten zseniális vonal. Persze eddig ez a leggyengébb In Flames, de egyáltalán nem gázos. A lemezen van legalább 5 odabaszós szám, a The Mirror's Truth például nagyon fasza, főleg az az előrehozott gitárszóló vagy micsoda, mondjuk a refrén ez az erőltetett vonal, ami a Soundtrack óta megy, de azért nem rontja el az összhatást.
Mondjuk, itt már egyből előjön énekes hangja, de annak tényleg csak gratulálni tudok, aki csak 2008-ban jött rá, hogy Friden nem rendelkezik hanggal, és nem tud énekelni. Mikor 11 éve a Depeche Mode feldolgozásnál először bepróbálkozott a dallamos énekkel, már akkor is olyan hamis volt, mit az állat, és azóta minden lemezen ilyen. De épp azért jó az In Flames, hiába nincs hangja az énekesnek a Sleepless Againt teli torokból kell üvölteni. Az I'm The Highway zeneileg a lemez legjobbja, de itt a refrén tényleg nagyon rossz, itt ki is ütközik a lemez legnagyobb hibája ez a hülye modernizált hangzás.
Ami tetszik még az a Move Through Me jó kis szétszabdalt dallamos zaklatottsága, a hamis refrén is odabaszós fajta. Talán ez a dal emlékeztet legjobban a korai IF-re. Nagy újdonságot ne várjon senki, itt nincs semmi extra, csak a szokott minőségben jönnek a dallamos riffelős akármik. Egyedül talán a 8 perces epikusnak szánt The Chosen Pessimist tűnhet újdonságnak, ilyesmi eddig nem nagyon volt, az már megítélés kérdése, hogy kinek hiányzott.A legjobb szám meg a Sober And Irrelevant, ahol a régi idők tempósabb megközelítése vegyül az újkori hősi-énekekkel.
A lényegi dolog, hogy miért is ilyen furcsa az In Flames mostanában, arra egy név a válasz: Daniel Bergstrand. Mr Bergstrand a Reroute lemez óta sumákol produceri-hangmérnök-mixer beosztásban az IF lemezeken, és aki nem teljesen süket, az hallja, hogy ez a monoton gépsound mennyire nem illik hozzájuk. Az In Flames ereje kemény hegyes riffekben van, és nem ebben a zanzás hangzásban. Itt is egy csomó helyen beugrik az embernek, mintha direkt el lennének baszva a gitárok. Persze ütnek így is, de azért nem mindegy, hogy egyből vágják le az ember kezét, vagy csak marcangolják egy tompa késsel. Bergstrand urat el kéne már zavarni, és szépen visszabattyogni a Fredman stúdióba, mert hiába akarnak elszakadni a jellegzetes hangzástól, azért mégis csak az az igazi.
Szerencsére az utóbbi lemezek modernkedése már csak a hangzásban van jelen, egyre több a zenei visszautalás a régebbi időkre. Teljesen okés a lemez, persze nem mérhető a klasszikus anyagokhoz, de mondjuk egy kicsivel jobb, mint a Soundtrack.
Mindenképpen fontos, hogy ne egyből essen neki az ember, hanem hagyjon időt neki, hiszen hiába slágerzene, ez nem hat egyből. Az én javaslatom napi 2 adag két hétig. Aki nem a helyes adagokban veszi be az gyógyszert az ne csodálkozzon, ha előjönnek a mellékhatások.
Van klip is, mondjuk az In Flames videók legendásan nézhetetlenek,(mint a klippek többsége) de ez olyan érdekesnek indul, mondjuk, egynél többet ezt se lehet megnézni.
Utolsó kommentek