Candlemass
Death Magic Doom
2009
Nuclear Blast
Ha jól osztok-szorzok ez már a harmadik Candlemass anyag a sorban, amin Robert Lowe énekel. Lehetne akár újkori Candlemassről is beszélni, de zeneileg nincs lényegi változás a régi és az új között, és az énekben sem nagyon van, hiszen Lowe orgánuma nem nagyon tér el Messiah Marcolintól. Maximum ott van eltérés a volt, és a jelenlegi énekes között, hogy az előző csuhában nyomult, míg Lowe legvadabb performansza az, hogy a levitézlett vámpíros külsőt feketére festett körmökkel súlyosbítja. Persze, tudjuk, az új seprű jól söpör, és Lowe sokkal jobb énekes, meg jobb ember, meg nyilván nem dobálja szét az izzadt csuháját, meg a büdös zoknijait a turnébuszban, de nekem a Messiás valahogy jobban bejött. Én legalábbis ki nem állhatom azt az erőltetett gonosztörpés hangot, amit Lowe sok helyen használ, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy gátolja a zene befogadhatóságát, hanem mindössze arról van szó, hogy agyfaszt kapok attól, amit Lowe az If I Ever Die utolsó 15 másodpercében csinál.
Az If I Ever Die-ért azért is kár, mert egy bitang jó nóta, a legjobb példa arra, hogy a Candlemass nemcsak a cammogásban nagymester, hanem a gyorsabb tempónál is kézben tartja a dalokat. Itt már rögtön ki is lehet pipálni az összetevőket: riffek rendben, hangzás rendben, szólók rendben, és a dalszövegek is a szokásos napfényes témákat járják körül. A Hammer Of Doom nevéhez mérten egy valóságos doom metál definíció; lassan bandukolnak a riffek, bing-bang, giling-galang, szól a harang, a misztikus hangulat az ablakon kopogtat. Lowe itt kivételesen jól elkapta dal lényegét, monumentális kompozíció. Ettől már csak The Bleeding Baroness üt nagyobbat, ahol a Sabbathos kezdés után, az ének és a gitár mintha egymással beszélgetne, majd jön a tipikus kiverhetetlen Candlemass refrén. Állat, megy ez is a többi klasszikus közé.
Az első 3 dal után viszont elvágták az anyagot, vannak benne jó momentumok, mint a fenyegető gitártémák a Demon of the Deep közepén, de valahogy nem marnak úgy a riffek, meg a témák, mint az első 3 dalban, és a House of Thousand Voices riffje is nagyon ismerős valahonnan. A legrosszabb a Dead Angel, ami egy fasza dal lehetne, ha a refrént nem baltázták volna el. Valami nagyon heroikusat, valami nagyon monumentálisat, valami nagyon együtténeklőset akartak, de borzasztó hatásvadász lett, és érződik az izzadtságszag a végeredményen. Ide kellett volna egy olyan énekes, aki rászól Edlingre:"Te, figyu, mit akarsz ezzel a refrénnel, ez nem a Hammerfall, hanem a Candlemass, bazmeg".
Az előző lemeznél még lehetett azt mondani, hogy Lowe azért nem folyt bele az énekdallamokba, mert akkor csöppent a zenekarba, most viszont egyértelműen kiderült, hogy ő csak elénekli azt, amit Edling elé rak, valószínűleg azért mert kreativitás terén kihívásokkal küszködik. Nem hiszem Edling annyira zsarnok lenne, hogy útjába állna annak, ha az énekese ötletekkel állna elő. A John Bush-sal készült Anthrax lemezek pont azért zseniálisak egytől-egyig, mert ha becsúszott egy gyengébb téma, akkor azt Bush az énekdallamokkal felturbózta. Itt ilyen nincs, a lemez második felén szereplő erős közepes dalokat teljesen lerontja a fantáziátlan ének, egyedül talán csak a My Funeral Dreams kivétel.
Rossznak semmiképpen sem mondanám az utolsó öt dalt, mert megvan bennük minden, amitől jók lehetnének, mégsem ragad meg belőlük semmi. Csak súly és más semmi.
Ha a hetvenes évekből táplálkozó ősrockot akarok hallgatni, akkor inkább a legutóbbi Grand Magust hallgatom, ott legalább nemcsak a zene jó, hanem az énekes, és az énekdallamok is. Ha pedig pokoltüzén edzett apokaliptikus pusztulat zenéről van szó, akkor inkább a The Drowning, mert ott legalább egységes a színvonal. Őket sajnos nem dicsértem eléggé, pedig nagyon fasza muzsikát játszanak, és az első albumok is kiváló.
Utolsó kommentek