Killswitch Engage
Killswitch Engage
2009
Roadrunner
A Killswitch Engage lemezek színvonala hasonló lázgörbét ír le, mint az egész metalcore stílus: a 2000-es évek elején volt a csúcs mikor megszületett az Alive or Just Breathing, ami az Art Of Balance mellett a stílus alapköve és egyben katalizátorként működő mozgatórugója volt. A metalcore rövid lángolása után jött a zuhanórepülés, mikor is az innovációt felváltotta a kiszámíthatóság és a fáradtság. A Heartache lemezen még volt 4-5 ütős tétel, de az utána következő As Daylight Dies-on a címadón kívül nem nagyon állta ki semmi az idő próbáját, ugyanakkor a Shadows Fall és a Trivium is egyre gyengébb lett, a Bullet For My Valentine átment popmetálba, és az egész "halálhörgés verzében- köcsögének refrénben"- vonulatra rátelepedett a fásultság. A metalcore koporsójába az utolsó szögeket már az idei Darkest Hour és Killswitch lemezekkel lehet beleverni, a néhány éve virágzó ágazat szépen lassan elfoglalja helyét valahol a középszar és a béka segge között.
Az elmúlt hetekben-hónapokban sikeresen átrágtam magam a Rescue Me sorozat 5 és fél évadán, és miközben az új Killswitch-et hallgattam azon tűnődtem, hogy vajon mit mondana Tommy Gavin, a bunkó homofób tűzoltó, ha egyszer összefutna a KSE énekes Howard Jones-szal. Szerintem valami ilyesmit: "Hé, Howard, figyu haver! Ha belenyúlsz a gatyádba és a golyóid még a helyükön vannak, és nem asszony hordja őket a retiküljében, akkor bazmeg próbálj már úgy énekelni, mint egy igazi férfi, és ne úgy, mint egy baszatlan picsa!". Igen, az ének a lemez sarkalatos pontja, és tényleg nem az a baj vele, hogy dallamos (és felsőbb tartományokban gyakran beugrik róla a neves népművészeti agyagedény, gyk: köcsög), hanem hogy végtelenül unalmas és kiszámítható.
Itt bizony már nincsenek olyan színvonalú dalok, mint a Numbered Days, A Bid Farewell vagy a My Last Serenade, de még egy nyamvadt Daylight Dies sincs, legfeljebb dalrészleteket lehet kiemelni: a Starting Over és a The Forgotten király kezdőriffel rendelkezik (utóbbinak még a refrénje is jó) a Take Me Away hatásvadász megoldási is jók működnek, meg még néhány helyen feltűnik egy-két jó gitártéma, és kész. A hc-s düh teljesen eltűnt a zenéből, Adam D néhol a háttérből beleharákol a vokálokba, de a Killswitch-nél már a durva ének is olyan jellegtelen, mint a borító. Aki arcletépést várt az csalódni fog, szépen jólfésülten sorakoznak a dalok a legcsekélyebb izgalom nélkül. Persze lehet rajta rugózni, hogy a KSE folyamatosan fejlődik, és hogy időt kell adni a daloknak, de szerintem a Killswitch nem a Fates Warning vagy a Cynic, ahol a 30. hallgatás után is előbukkannak új dolgok, ez tipikusan az a zene, ami vagy egyből pofán csapja az embert, vagy szarni bele.
A lemez legnagyobb pozitívuma, hogy most loptak eddig a legkevesebbet a göteborgi bandáktól, talán ezért is lett ilyen szürke tipikus amcsi sablonos a végeredmény. Szerintem újra elő kéne kaparni a régi At The Gates és In Flames lemezeket, és néhány klasszikus riff segítségével újra felturbózni a zenét, mert előbb-utóbb ezt mindenki megunja. Biztos az énekesre is pozitívan hatna a régi megközelítés, és visszajönne legalább az a színvonal, ami utoljára a Heartache néhány dalában volt benne.Az új kilp is ütős lett: A dobos dobol- snitt- gitáros gitározik- snitt- zenekari nagy totál- snitt- a rideg metropolis utcáin egymásra néz a fiú és a lány - snitt- és ez ismétlődik 4 percen át. 2009-ben klippek minek vannak?
Utolsó kommentek