Been Obscene
Night O'Mine
2011
Elektrohasch Records
Ha jobban belegondolok semmit nem hallgattam annyit az elmúlt kb. egy évben, mint az első Been Obscene lemezt. A Magic Table Dance egy jól megtervezett, gondosan kitervelt támadás volt a hallójáratok ellen, ahol minden egyes dalban élve boncolták az agyat, megvuduzták a lelket, vagy nem tudom, hogy mit csináltak, de hogy ütött, az biztos. Salzburgban bizony az egyik legjobb kortárs zenekar pallérozódik a Been Obscene személyében, akik a második lemezzel is tartják a szintet: erőteljes ecsetvonások, markáns arcél, kényelmes utazósebesség és profi megvalósítás jellemzi az újabb mesterművet.
A legnagyobb változás talán az a debüthöz képest, hogy most egy kicsit lejjebb vették a fordulatszámot, több a lazulós elszállós rész, és némileg háttérbe szorult a rockosabb hangvétel, a karcosabb riffek, és az elvetemült sztónerkodás. Alapvetően sokkal barátságosabbak lettek, és talán még a dalokba is könnyebben bele lehet kapaszkodni - bár ezzel korábban sem volt probléma. Az énekdallamok egyre jobban súrolják a popzene ingoványos határvonalait, ugyanakkor továbbra is nyomasztó súlya van a zenének, és amikor belecsimpaszkodnak egy riffbe, akkor ott omlanak a falak.
A lemez nyolc dalából az első hatot nyugodtan be lehet tenni az istenkirány kategóriába. Az Endless Scheme belassult főtémájával gyalul, majd egy csűrdöngölős/infantilis témázgatás pszichedelikus gitárszólóba torkollik, főtéma vissza, szál elvarrva, áll a padlón egy áll a padlón. A minap betegen hallgattam, valahol az álom és az ébrenlét között félúton, lázcsillapítóktól megmakkanva, és sikerült egy meglehetősen parásat trippelnem rá. Elbaszott egy dolgokat tud művelni az emberi agy, ha kórság rágja a testet, és van hozzá zenei aláfestés, az hétszentség.
Csúcspontok egymás után, a zenei Jin meg a yang elfuserált kismadárként ücsörög a villanypóznán. A Snake Charmer innovatív megközelítése az első lemez legjobb pillanatait idézi, a Cut The Rope-ban az ellentétek kiegészítik egymást, miután gyanús füstfelhő mögött egymásra találtak. A legnagyobb császárság azonban a címadó Night O'Mine, ami olyan, mint egy groteszk gitárszóló, és annyi király témát zsúfoltak bele, hogy másnak egy egész lemezre is elég lenne. A lemez két utolsó dala nálam egy kicsit kilóg a sorból, de nem minőségileg, hanem inkább hangulatilag, túlságosan lepunnyadnak a végére. Az első lemez tökéletes volt, sok hiba mondjuk ezen sincs, sőt, teljesen jó, de ezt azért nem tartom akkora klasszikusnak.
A jelenkor zenei gyorséttermében a Been Obscene halálra van ítélve. Első hallásra a metálosoknak túlságosan buzis ez a zene, mindenki másnak meg túlságosan kemény, durva, elszállt, elvont, avantgárd. Ha meg nem fogják véletlenül az isten lábát egy QOTSA vagy egy Mars Volta turné képében, akkor valószínűleg soha nem fogja őket néhány száz embernél több megismerni, pedig jelenleg nem sok ilyen fasza zene létezik, mint amit a Been Obscene csinál. Nemcsak fűszagú stonerben, hanem úgy egyáltalán.
Utolsó kommentek