Los Disidentes Del Sucio Motel
Arcane
2013
Deadlight Entertainment
Nem igazán vágom, hogy mitől alakult ki mostanában ez a nagy zombi-hisztéria, de egyértelmű, hogy szezonjuk van a hörgő-morgó dögevőknek. A zombik véres-beles villásreggelijei a tömegkultúra részei lettek, nagyrészt valószínűleg a The Walking Deadnek köszönhetően, ami a kezdeti bénázások után a harmadik évadra tényleg egy jó kis sorozat lett, de szerintem az sem a zombik miatt működik. Nem nagyon látom a mögöttes tartalmat, hogy mi ilyen menő a zombikban, hogy vég nélkül ömlenek a filmek, a sorozatok, a képregények, kidolgozott mögöttes ideológia helyett, csak egyszerű horror kliséket látok, de ez valószínűleg a műfajjal szemben fennálló immunitásom miatt van. Mindegy, a lényeg, hogy már az undergroundban is undergroundnak számító zenekarok is zombis videókat csinálnak, hiszen volt ugye nemrég a zseniális King Giant zombis klipje, most pedig itt van a Los Disidentes Del Sucio Motel (a továbbiakban csak LDDSM) akik az új lemezük egész koncepcióját a zombi apokalipszisnek szentelték, sőt, már csináltak a Z című nótához egy rémisztőnek szánt klipet, a Night of the Living Dead című klasszikus horror előtt tisztelegve.
Néhány spanyol dalcím és a zenekar neve ne tévesszen meg senkit, az LDDSM ugyanis egy francia banda, akik egy büdös szót nem beszélnek spanyolul. Nagyon úgy tűnik, hogy a franciáknál is kezd egy komoly stoner-szintér kialakulni, hiszen egyre-másra bukkannak fel a jó kis zenekarok, mint a God Damn, a Watertank, a Mars Red Sky, és a disszidensek lemezének legjobb dalában vendégeskedik a szintén gall Water Pipe Cult énekesnője is, szóval a franciák már igencsak lefedik a stílus szinte minden irányzatát. A stoner szimpatikusan lepukkant világában Josh Homme munkássága volt a legnagyobb hatással az LDDSM-re: az első lemezük markánsan infantilis hangvétele a QOTSA-t idézte, ami bátortalan kiindulásnak tökéletes volt, viszont az új albumon a korábbi irányvonal mellett a hangzás is igencsak besúlyosodott, és megérkeztek a Kyuss-os búgások-túrások. Ez már nem stoner rock, hanem sokkal inkább stoner metál, a mennydörgős, hipnotikus, sivatagban huligánkodós fajtából.
Akinek nem jönnek be az utóbbi idők QOTSA-lemezei, az itt könnyen megtalálhatja a számításait: ott van például a mocskosul húzó Santa Muerte, ami eddig az év egyik legjobb dala, sőt, számomra egyértelműen a nyár legnagyobb gatyarohasztó slágere, aminek hallatán tökéletesen átérezni, hogy milyen is lehet félmeztelenül, bakancsban-rövidgatyában tolni a riffeket egy sivatagi generátor partin. A Santa Muerte nemcsak minőségben, de sebességben is kilóg egy kicsit a lemezről, van még egy-két ilyen tempósabb pillanat, de alapvetően nem ez jellemző a zenére, a dalok többsége kellemesen ráérős, zombisan totyogós középtempóban zötykölődik. Hogy honnan stoner, és meddig állat, azt a jó ég tudja nála, de alapvetően minden dalt teleraktak néhány odabaszósnak szánt riffel, amik közül van ami üt, van ami nagyon üt, de a lényeg, hogy egységes a színvonal, és korántsem a néhány, elsőre húzónótának tűnő szerzemény adja el a lemezt.
Nem tudnék nyugodt szívvel olyan dalt mondani, ami alatt a hölgyek kimehetnének megigazítani a sminkjüket, vagy az urak a baszkurálhatnák a telefonjukat. Itt nincsenek töltelékek, csak a nagybetűs S T O N E R, búgás-túrás, a sivatag, elszállt dallamok, és primitívségükben is hangulatos szólók. Ugyanakkor bármennyire is hallgattatja magát, és az én értelmezésemben ez a könnyedén befogadható rockzene megfelelője, félek tőle, hogy csak a megrögzött stonerbuzik fogják értékelni a fülledt hangulatát és a nyomasztó gitárokat. Mondhatni, ez a zene is túl jó, hogy igazán népszerű legyen.
A sablonosan kezdődő Ouija egy nyomasztó kolosszussá növi ki magát, a Deathproof olyan, mintha a Santa Muerte kevésbé jól sikerült ikertestvére lenne, a Journey epikus riffje egy igazi mestermunka, mint ahogy az egész dal is egy nehezen körülírható, de annál messzebbre elröpítő gyönyörűség. A Lucky Man a latinos vonalat erősíti, hát ott is van olyan kezdőriff, hogy a fal adja a másikat, és a Z-ben sem sokat bárgyúskodnak, iszonyatos nagy nóták vannak itt, az a helyzet! A zenekar a második lemezt a Black Sabbath és az Alice In Chains keverékeként definiálja, amiben van is igazság, főleg ami az AIC beteges harmóniát illeti, de van még itt Monster Magnet és Clutch is jócskán, ami a hatásokat illeti. A zene mellett az énektémák is elég faszán ki vannak dolgozva. A szőrös férfizenében elsőre kissé nyápicnak tűnik az énekes hangja, de hamar rá lehet hangolódni, és a zenekarból többen is segítik háttérvokálokkal, továbbá a dallamokra sem lehet azt mondani, hogy csak úgy odahányták volna zenére, hanem tényleg mindegyik dal kidolgozott, jól elkülönített pofával rendelkezik.
Az LDDSM példája is jól mutatja, hogy manapság tényleg csak a retróban meg a stonerben van spiritusz, ami új vért pumpál a rockzenébe. Nem azt mondom, hogy az év lemeze, és néha már tényleg nagyon nyomasztó, főleg ebben a pokoli klímában megterhelő az album jelentős részét kitevő vontatott pulzálás, de ez több mint egy nagyon korrekt stoner lemez, mondhatni, hogy a Taliban Airways mellett eddig az év legjobbja, ami a stonert illeti.
A zenekar élő fellépéseit különleges látványelemekkel dobja fel. Egészen pontosan az egyik haverjuk sheriffnek beöltözve kolbászol a színpadon. Valószínűleg a napszemüveges sheriff karaktere is egy zombis fimből származhat, nem tudom, de az biztos, hogy nagyon vicces. Facebook / Site / YouTube / Bandcamp
Utolsó kommentek