Mint kormányos nélküli viharvert bárka, úgy sodródik összevissza a lemezkiadók tengerében a Death By Stereo magányos lélekvesztője. Mióta leléptek az Epitaphtól, azóta tettek már egy kitérőt a SOAD énekes kiadójánál, ami azóta döglődik, vagy legalábbis parkolópályán van, így a hatodik DBS lemez már a Pennywise gitáros, Fletcher Dragge tulajdonában lévő Viking Funeralnál jött ki. Hallgatva a Téglás Zolival megtámogatott új Pennywise lemezt, nem is lehet kérdéses, hogy Fletchernek most már inkább csak a kiadóval kéne foglalkozni, és valahogy fenntartani a piacon, főleg ha már egy ilyen Death By Stereo-féle nagyhal is van a hálóban. Ha ez a kiadó is besül, akkor a következő DBS lemezre megint kell majd vagy 3-4 évet várni, hogy végre valaki megint alapítson egy olyan kiadót, amelyik fel meri vállalni Efrem Schulz szimpatikusan elmebeteg népi zenekarát. Mondjuk az előző lemezt is vagy három éven keresztül érlelték, úgyhogy egyébként sem megy náluk olajozottan ez a lemezkészítős mutatvány.

 

Tehát, a legutóbbi Death By Stereo lemez óta már eltelt három hosszú év, de aki azt hiszi, hogy a DBS lelkét képező Schulz-Palmer duó ezalatt csak malmozott, hát az nagyot téved. Egyrészt az utóbbi időben Palmer, egy irgalmatlanul hosszúra növesztett harcsabajusszal rémisztgeti az emberiség DBS-koncertekre járó nem csekély szegmensét, másrészt meg lecserélték az egész zenekart maguk körül, visszahozták az ős-bőgős Paul Minert, és két újoncot is avattak: az új gitáros/vokálos JP Gericke lett, a dobos meg Mike Cambra. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az új lemezen nem sokkal több, mint 28 perc tiszta játékidőt sikerült abszolválni, akkor már senkinek sem lehet kétsége felőle, hogy a srácok nem sokat tétlenkedtek az elmúlt három évben.

 

A DBS csúcsteljesítménye egyértelműen a 2005-ös Death For Life volt. Ha valakivel meg kéne szerettetni a rockzenét, akkor lekötözném egy székhez, és azt nyomnám végtelenítve, csutka hangerőn a fülébe, még észhez nem tér. A Death For Life nemcsak a DBS, de mára az egész stílus definitív alaplemeze lett, és valahol törvényszerű, hogy azóta már jelentősen lejjebb ment a színvonalat jelző lázgörbe - persze azért még mindig bőven a tűréshatáron belül vannak. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy unom már, mikor Efrem belehány a mikrofonba, mikor az egész zenekar együtt nyomja ezeket az óvodás csordavokálokat, Dan Palmer meg jön a hatásvadász tapping-témáival, de 4-5 hallgatás után megint az van, hogy megvettek kilóra. Már legutóbb is vékony jégen korcsolyáztak a mocskos szemétládák, azzal, hogy semmi újdonságot nem csinálnak, csak a megszokott jól bevált alapanyagokból főznek, de úgy látszik, ha jó a szakács, akkor a már az ezerszer megunt kaját is két pofára lehet zabálni.

Egyetlen meglepő dolog van az új DBS-en, hogy a Something’s Changing egy ponton összekacsolódik az előző lemez Bread For The Dead dalával, egyébként minden a szokásos. A kormányrúdnál Schulz kapitány osztja a népnek sajátos meglátásait, mögötte a zenekar egy mókusőrs határtalan lelkesedésével nyomja az ezerszer hallott csordavokálokat, ÓÓÓÓÓÓ-zások, hey-hózások, ameddig a szem ellát. A nyitó minimál dob break után bejön egy metálos tekerés, és innentől legfeljebb abba lehet belekötni, hogy miért ilyen rövid a lemez. Jó, nyilván egy hardcore album ne legyen másfél órás rockopera, de egy kicsit akkor is keveslem ezt a 10 dalt 28 percben.

 

Palmer egyre ritkábban vetemedik szólózásra, de mikor nekiveselkedik, akkor ott pusztítás van. Lehet, hogy a bokor nagyságú bajusztól már a fogólapot sem látja rendesen, de minden egyes riff, harmónia, díszítés, ami kikerül a keze alól parádés mestermunka. A Wtf Is Going On Around Here jól illeszkedik az eddigi brutális DBS nyitányokhoz: Opening Destruction, Binge/Purge, The Plague, stb, nem is tudom, hogy képzelik ezt az egészet. Általában mindenki próbálja jól meghúzni az első dalt, de a DBS-ék valami egészen elementáris pluszt, brutalitást, irgalmatlanságot szoktak a kezdésbe beletenni. A Crowbar egy teljesen más zene, és egy teljesen más világ, de ők szokták még ezt csinálni, hogy a nyitónóta apropóján rögtön el is pusztítják az egész kibaszott világot.

 

Nincs új I Give My Life, nincs új W.W.J.D. vagy Binge/Purge, új Don't Piss On My Neck and Tell Me It's Raining meg pláne nincs, de mindegyik dalban megvan az a lendület, dinamizmus, gondolat és zeneiség, ami mindig is jellemezte a DBS-t, és ami miatt nem lehet megunni őket. Ezt a metálos-punkos-dallamos katyvaszt továbbra is ők tolják a legjobban. A Death By Stereo az elmúlt 15 év egyik legfontosabb zenekara. A hosszú hétvége hátralevő részében azt hiszem DBS-maratont fogok tartani, szart még nem csináltak. Death By Stereo = Metálos légvédelmi ütegekkel megtámogatott, punkosított lövészdandár, és hardcore-hadosztály.