Crag Dweller
Magic Dust
2013
A 2013-as esztendő fordulópont lehet az évek óta izmosodó vintage rock mozgalom számára, hiszen a nyáron érkező, 35 év után majdnem klasszikus felállású Black Sabbath-lemez egy soha nem látott lavinát is elindíthat. Az élére vasalt kenderillatú trapézgatyák már türelmetlenül toporognak a spájzban, és vagy most fog a retró kitörni az undergroundból, vagy soha a büdös életben nem. Idén is számos király vintage-kiadvány érkezése várható: Uncle Acid & The Deadbeats, Kadavar, Purson, és nagyon bízok benne, hogy a svédek (The Movements, The Carpet Knights) is ott folytatják, ahol tavaly a Graveyardék abbahagyták. Ha már a svédeknél tartunk, félő, hogy a legnagyobb reflektorfényt a metálcelebek által felfújt Ghost nevű lufi kapja, aminél nagyobb kamu már tényleg nem nagyon létezik a jelenlegi rockszíntéren. A Ghost tényleg nagyon rossz, óva intek mindenkit attól, hogy bedőljön a propagandának, és a retróval való ismerkedést velük kezdje, mert lehet, hogy Hetfield meg Anselmo is isteníti őket, Dave Grohl meg dögunalmas ABBA-feldolgozást dobol fel nekik, de hogy a nagy hype mögött nincs semmi, (legalábbis jó dalok) az is biztos.
Az erősen kérdéses, hogy egy esetleges világméretű retró-hullám mennyire tudná felkavarni az állóvizet, de a metál-áramlatokat elég jól kiszagoló Nuclear Blast valószínűleg nem hülyeségből tárazta be a stílus nagyjait, hiszen a Graveyard, a Witchcraft, és az Orchid után már a Kadavart is leigazolták, szóval valami van a levegőben. Sok egyéb dolog mellett azért is bitang erős a retró-színtér, mert itt azért korántsem arról van szó, hogy a ’70-es évek hangulatát és a Sabbath mázsás riffjeit hasznosítják ujjá, aztán mint akik jól végezték a dolgukat betépve vigyorognak bele a világba, hanem egy egész korszakot ölelnek fel a zenekarok: Van Sabbathos, van hippis, van Hammondos, van Thin Lizzys, van space rockos, van bluesos, van okkult, van énekesnős, van okkult énekesnős, stb., a lehetőségek végtelen tárháza burjánzik az érdeklődő zenehallgató lábai előtt. Arról nem is beszélve, hogy a poros retró-hangzás mennyivel dögösebb, mint a mai, tisztára polírozott steril metál-sound.
A Crag Dweller első albuma is jó példa a vintage rock sokszínűségére, hiszen itt sem az ezerszer hallott Sabbath és Zeppelin riffek újraértelmezése folyik, hanem egy teljesen új szegmens került előtérbe, mivel a portlandi trió leásott egészen a blues gyökeréig. Na, jó, ha nem is a gyökeréig, de úgy a ’60-as évekig könyékig turkálnak benne. Hendrixes ízvilágú, lendületes, pszichedéliával vastagon átitatott témák sorakoznak egymás után. Nem annyira a súlyos riffeken, hanem inkább a sodráson, a groove-on van a hangsúly, de persze a groove is lehet borzasztó súlyos, ahogy nem minden bogár rovar, de minden bogár ízeltlábú, vagy hogy a francban van. Szóval, klasszikus trió felállásban elkövetett pszichedelikus csoportterápia, karakteres gitár, a szokásosnál jóval előrébb pofátlankodó basszus, és Hendrixes dallamok. De az is lehet, hogy csak szegényes blues-ismereteim miatt ugrik be mindig Hendrix, mert valahogy az egésznek olyan Crosstown Traffic hangulata van, csak egy kicsit zúzósabb kivitelezésben.
A portlandi retrorock-színtér eddig sem volt gyenge, hiszen a Fellwoods, és a Bison, Bison is remek zenét játszik, de az igazi vérengző fenevadat csak most szabadították rá a világra. A Crag Dweller az egyik legdurvább vintage zenekar, iszonyat súlyosan tolják a pulzáló ősrockot, miközben kötésig gázolnak a fekete bluesban, és nyoma sincs az első lemezes gyermekbetegségeknek. Az intenzitás az MC5-ot idézi, a progresszióra való hajlam a King Crimsont, a gitárszólók a Deep Purple-t, és végig megőrzik a törékeny egyensúlyt a jam, az örömzenélés, és a dalközpontúság között. Ihletett ősrock hangulat, tökéletes vintage-hangzás, az év első minőségi retrorock-lemezén. Ordenáré nagy muzsika. Bandcamp / Facebook
Utolsó kommentek