Dead Lord
Goodbye Repentance
2013
High Roller Records
Távol álljon tőlem, hogy belemásszak politikai kérdésekbe, de ha a kormányzat már lezsírozta a dohánybizniszt a spanoknak, az anyósnak, meg a szomszéd Juci néninek, akkor talán érdemes lenne a hazai zenei mentálhigiénés közállapotokat is rendbe tenni, mondjuk jól bejáratott külföldi példák (svéd) segítségével, és nagyon gyorsan elfelejteni örökre az Eurovíziós reménytelen balfaszkodásokat. Nem tudom, hogy ki lehet az illetékes ilyen ügyekben, a TEK, vagy a Titkosszolgálat, vagy egyáltalán, hogy mennek ezek a dolgok, de most már tényleg ki kéne helyezni a svédekhez néhány alvó ügynököt, vagy egy ipari kémet, vagy valamit, mert ne mondja nekem senki, hogy normális dolog az, ami ott megy. A zenekarok magas számát még ki lehet magyarázni valahogy, de a minőségre már tényleg nincs semmiféle racionális válasz. Igen, folytatásos svéd teleregényünk 529. epizódja következik, színhely a stockholmi Gazdagréti lakótelep, a főbb szerepekben a helyi Vágási Feri, és a nyomdászfiúk, akik egy nehéz nap végén benyomnak pár felest a sarki bisztróban, majd egy pince mélyén nekiállnak ősrockot játszani.
Az ember már tényleg úgy van vele, hogy a svédek már biztos lefedték a rockzenének a létező összes szegmensét, a progresszív rocktól a proto metálig nincs olyan súlycsoport, ahol ne indítanának legalább két-három éremesélyes versenyzőt, és akkor előugrik a Dead Lord a sötétből, és az első lemezével rögtön megmutatja, hogy van még be nem járt terület, mert a Thin Lizzy-féle ikergitáros ősrockot egy az egyben még senki sem szedte így le. Nemcsak a hangzás, a zene, a dallamvilág, de a vesébe vágó nadrágok is a Thin Lizzy fénykorát idézik, kifejezetten a karcosabb, metálosabb vonulatra koncentrálva.
Henry Rollinstól kezdve a Metallicán át egészen az Anthraxig megszámlálhatatlan zenekar/előadó gyerekkori kedvence volt a Thin Lizzy, de Phil Lynott munkássága nélkül valószínűleg az Iron Maiden is egész másfajta zenét játszana, ennek ellenére idehaza valahogy mégsem gyűrűzött be a Thin Lizzy, az én generációm maximum akkor hallott róluk először, mikor a Metallica feldolgozta a Whiskey in the Jart. Most viszont a nagy retrózás közepette egyre többször kerülnek elő, az első ikergitáros zenekar kacskaringós gitártémái, de a Dead Lord esetében nemcsak szimplán hatásokról van szó, hanem ez itt tényleg a tökéletes klónok támadása, és a svédeket szemmel láthatólag a legkevésbé sem feszélyezi a tudat, hogy az eredetiség legkisebb szikrája nélkül értelmezik újra a ’70-es éveket. Az énekes-gitárosnak nemcsak a dallamai, de manírjai, hajlításai is egy az egyben Phil Lynottot idézik. Arról nem is beszélve, hogy a Goodbye Repentance anyaga a dublini Sun stúdióban készült, szóval még a hely szelleme is szépen átjárta a zenekart.
Lehet persze nyavalyogni, hogy mi szüksége van a világnak egy ilyen szintű szolgai másolásra, de a dalok jók, és innentől kezdve már minden más mellékes. Aki nem ismerte korábban a Thin Lizzyt, annak úgyis minden riff új, aki meg igen, az nem hiszem, hogy bele tudna kötni az olyan dalokba, mint a Hank, a Because of Spite, vagy Hammer to the Heart. Nyilván nem ez lesz az év albuma, de a nyolc dalból legalább hat nagyon pöpec békebeli rockzene, és a maradék két dalt is szívesebben hallgatom, mint a jelenkor töketlen metállemezeit.
A Dead Lord a svéd rockmaffia legújabb tagja. Az összes stiklivel még nincsenek tisztában, hosszú lesz az út a keresztapaságig, és a Goodbye Repentance sem valami eredeti, de tele van pakolva klasszikus szólókkal, remek rifekkel, óóó-zásokkal, hangulatos dallamokkal a nagy előd tisztelegve, szóval fasza! Site / YouTube / Facebook
Utolsó kommentek