The S.I.G.I.T
Detourn
2013
FFWD Records
A rockzene alapvetően a nyugati világ ópiuma: Európa, Amerika, és szegről-végről mondjuk még Ausztrália termeli ki a világ rockzenekarait. Van ugyan underground szinten néhány ismertebb japán banda, de Afrika mellett Ázsia is egy nagy üres folt, ami a rockzenét illeti. A The S.I.G.I.T (The Super Insurgent Group of Intemperance Talent) egy indonéz banda, és egy délkelet-ázsiai rockzenekar szerintem ugyanolyan egzotikus, mint egy botswanai punkzenekar, vagy mondjuk egy mongol metálbanda. Ilyenbe azért ritkán fut bele az ember, az meg még érdekesebbé teszi őket, hogy jó kis pszichedelikus, elvarázsolt ősrockot nyomnak, ráadásul nem is rosszul.
Akár még azt is lehetne feltételezni, hogy a retró elmúlt években magasra csapó hulláma dobta őket a felszínre, de a zenekar már több mint tízéves múltra tekint vissza, négy EP után ez már a második nagylemezük, szóval nem ma kezdték az ipart. Punkos garázsrock, némi Mars Volta-utánérzés, bluesos ősrock, és hasonló jóságok. Indítsd el a lejátszót, tekerd fel a hangerőt, és merd azt mondani, hogy nem ez a legjobb rockszám, amit az utóbbi időben hallottál!
Az indonéz formációra nemcsak a ’70-es évek rockzenéje volt nagy hatással, de a Mars Volta is elég rendesen rajtuk hagyta a kéznyomát: Rektivianto Yoewono dallamvilága, és orgánuma is elég erősen emlékeztet egy konszolidált Cedricre, és a zenében is van jócskán Mars Volta-féle varázspor. Szerencsére az áthallások csak a zene hangulatára és hangzására vonatkoznak, az öncélú progressziót hanyagolták, és így nem szükségeltetik függvénytáblázat, vagy zeneakadémiai végzettség a muzsika befogadásához. Nincsenek több perces hangszerhokizások, zenei forradalom, meg ilyen hülyeségek, a hangsúly a dalokon van, azokat meg az esetek többségében elég faszára farigcsálták.
Az első öt dal úgy tökéletes, ahogy van: könnyen befogadható, egyszerű, de szikár riffeken alapuló dallamos rockzene, amit egy normális világban rommá játszanának a rádiók. Az orgonával induló címadó szám már előrevetíti az egész lemez pulzálását, a vokálnak van itt némi britpopos vetülete, de ettől még kőkemény gyalu, a dalt pedig egy jó kis szaxofonszólóval koronázzák meg. A Let The Right One In és a Gate of 15th a lemez ereszdelahajamat slágerei: szikrázó ősrock, punkos csűrdöngölő, fuvola, csordavokál, a dallamok meg egyből berágják magukat az ember fülébe. A Son of Sam fütyülhető középrésszel, és masszív alapozással szintén egy óriási nagy garázsrock nóta, a Tired Eyes elkínzott kezdése és későbbi kibontakozása a Mars Voltát idézi, és a dalt még egy igazi ősrockos, bluesos, recsegtetős gitárszólóval is megbolondítják. Aki az első öt dalban hibát talál, annak már tényleg nem tudom, hogy mégis mi kéne.
A lemez második része némileg nehezebben adja meg magát. A dalokkal itt sincs különösebb probléma, de sokkal jobban jelen van az elvarázsolt pszichedélia, és ez eléggé hangulatfüggővé teszi a befogadásukat. Az akusztikus Owl And Wolf nekem egy kicsit unalmas, és a lemez vége felé is van egy-két olyan pillanat, ahol a kelleténél tovább húznak néhány témát. Nagy kedvencem még a Cognition, ami szögletessége ellenére is húz, és egy fúvósokkal megspékelt káoszba torkollik, a dalszöveg pedig egy mérges kisiskolás első punkos kirohanására emlékeztet.
A Rektivianto Yoewono-Farri Icksan Wibisana szerzőpáros (nem röhögni!) nem a jól bevált ősrockos sémákat alkalmazza, hanem rengeteg stílusba belekapnak, és mindenhonnan a legjobb dolgokat veszik kölcsön, a végeredmény pedig egy nagyszerű kortárs rockalbum. A közértehetőség és a káosz egyszerre jelen van a zenében, és a sokszínűségéből adódóan a hangzás sem az a tipikusan retrós. A post-punkos döngölések jól elvannak garázsrockos témákkal, fúvósokkal, meg a Mars Voltás hangulattal. Az egy-két gyengébb momentumot leszámítva (Owl And Wolf, Ring of Fire) ez egy kegyetlen jó lemez, az első öt dal pedig a rockzene ihletett pillanatai.
Utolsó kommentek