De Wolff
Strange Fruits and Undiscovered Plants
2009
REmusic Records
Miután egy zenei hullám elvonul, az ár után mindig találni az iszapban odaragadt zenekarokat, akik akár évtizedekig is képesek ugyanazt a standard zenét játszani. Az állandóan tomboló retró divattól függetlenül, rengeteg másodvonalbeli zenekar játssza a 80-as évek klasszikus thrash témáit, vagy a sárkányokkal harcoló operázós metált, de az old school hardcore, vagy a klasszikus rockzene sincs elhanyagolva. Mikor először hallottam a De Wolff zenéjét, meg voltam győződve, hogy néhány unatkozó nyugger csinált egy hobbizenekart, hogy felidézzék a letűnt ifjúságuk első berúgásait, vagy esetleg már 40 éve tolják megalkuvás nélkül a klasszikus rock/bluest hétvégenként a haveroknak, és néha kiadnak egy lemezt. Kissé meglepődtem mikor a YouTube-os videókon szembesültem vele, hogy a De Wolff tagjai nem járókerettel harcoló apókák, hanem tejfelesszájú kölykök. Márpedig múltba révedő Hammond orgonás ősrockot elsősorban olyantól lehetne várni, aki megélte az adott korszakot.
Az ilyen zenekaroknál, ahol gyerekemberek állnak elő egy kompakt produkcióval mindig felmerül a gyanú, hogy vajon nem-e egy újabb castingolt fiúzenekarral állunk szemben. Gyanús jelek vannak itt is: a zene iszonyatosan profi, az image egy az egyben a 60-as évek végi egyen öltöny, hatalmas gallérokkal, vagy tudom is én minek hívják ezeket a göncöket, ez különben sem egy divatmagazin, szóval a tipikus jól nevelt kisfiúk játsszák a sátán sejtelmes muzsikáját, és még a lemezborító kacskaringósan tekervényes betűtípusa is megidéz egy adott zenei szegmenst. Nagyon úgy tűnik, mintha egy profi stáb lenne a srácok mögött, viszont a zene meg annyira antizene, annyira szemben áll mindennel, ami divatos, eladható vagy siker lehetne, hogy 2009-ben ilyen zenét csak szerelemből lehet játszani. Egyszerűen azért, mert Hammond orgonával nem lehet sem futni, sem befutni.
Nem igazán vagyok a korszak nagy ismerője, de úgy érzem, hogy a zenében a Deep Purple a Cream és a Doors ősrockja keveredik leginkább, a hangzás meg tiszta Purple. Az énekes megoldásairól is leginkább a Doors ugrik be, de összességében úgy tűnik, mintha az egész korszakból csipegetne a fiatalember, a monumentális nyitótélében például nyújtja a hangokat, mint Ozzy, és még yeah-zik is hozzá. Ez most nem az, mert azt nem találtam.
Vajon hogy lehet 16-17 évesen, 40 évvel ezelőtti, fűszagú, hippi-hangulatú, pszichedelikus sátáni muzsikával áldozni a gonosz oltárán? Nem szimplán egy stílust másolnak, hanem teljesen természetesen, maníroktól mentesen tör belőlük elő a zene. Csak arra tudok gondolni, hogy a holland MR2, Neo, Class, Danubius rádiók nem fost játszanak, hanem gigantikus Purple, Hendrix, Cream, Doors, Led Zeppelin, King Crimson-hétvégéket tartanak, és így terelgetik a fiatalokat a rendes emberré válás rögös útvesztőjén. Hollandiában biztos nem Playstationt kérnek a gyerekek karácsonyra, hanem a Purple összest díszdobozban, vagy legalább egy Hammondot, amin elfér a pia, meg a trombita.
A legjobban szerintem a Silver Lovemachine pusztít, recsegős verzió, de mindegyik nagyon hangulatos dalocska, kitűnő melódiák és parádés orgona-futamok szanaszét a Don't you go up the sky végén meg még egy váltott orgona/gitár-szóló is terpeszkedik. Az orgonistának is még a tojáshéj a seggén, de már most is egy igazi Hammond hero, egy valóságos orgona-banger! Nemcsak a Hammondnak, de a billentyűs hangszereknek, és a billentyűs posztnak is igazság van itt szolgáltatva. Szinti állványok mögött bujkáló nyikhaj laptop dj-k, nyakba akasztható Yamahával szerencsétlenkedő post-Berkesek most megtanulhatjátok mi a műszer igazi funkciója, hogy is kell a billentyűk közül kicsalogatni az ördögöt.
A De Wolff visszarepít az időben, visszarepít egy olyan korba, mikor még gondolatban sem léteztünk. Beülünk a gépbe, megadjuk az évszámot, mondjuk 1967-et, mikor magyar játékos kapta az aranylabdát, és a nők még a lábuk között hordták a kozák kucsmát, nem a fejükön. Ó, te múlt ködében elvesző letűnt világ, honnan kapartak téged elő a derék fiatalemberek? Ne üljünk fel a Hollandiával kapcsolatos kenderillatú sztereotípiáknak, és az első anyag sokatmondó borítójának, biztos csak a sok tulipántól ilyen a zene.
Utolsó kommentek