Avenged Sevenfold
Nightmare
2010
Warner
Bizonyára mindenki számára ismeretes a sajnálatos tény, hogy a tavalyi év végén, Jimmy Sullivan szervezete feladta a kilátástalan küzdelmet a Rock’n’Roll életformával szemben, és az Avenged Sevenfold nemcsak éneklő dobosát, de egyik fő dalszerzőjét is elvesztette. Az új lemez megírásában ugyan még tevékenyen részt vett, de az anyagot már Mike Portnoy dobolta fel, kisegítő jelleggel. Az első két A7X alap metálkórság, a letisztult City of Evil a kétezres évek egyik legjobb lemeze, és a legutóbbi album a furcsaságai ellenére is beérett egy idő után. Nyugodtan lehet mondani, hogy erősen várós volt a Nightmare, és a Billboard lista első hely alapján nemcsak nálam. Nem mintha bármilyen zenei értéket is képviselne az amerikai zenei közízlést leképező Billboard nyomi listája.
Sajnos ez lett az eddigi leglaposabb A7X anyag. Nagyterpeszes léggitáros témákat ne is keressen itt senki, az előző lemeznél elkezdett jól fésült hangvétel most teljesedett ki igazán. Tisztára polírozott, profin megszólaló tipikus amerikai rádiós rock ez, amiben már semmi izgalom nincs. Még tessék-lássék módra néhol bedurvul a dolog, egy-két kósza fuck is elhangzik, hogy ki lehessen tenni a CD-re a Parental Advisory-Explicit Lirics matricát, de a nyugalom megzavarására alkalmas hanghatások itt már nem találhatók. Engem mondjuk nem zavarna, hogy kiszámítható mocskos popzenét csinálnak, ha a dalok jók lennének, de azok meg nem jók.
Mondjuk a nyitó Nightmare meg a Welcome to the Family legalább rendelkezik azokkal a hozzávalókkal, amitől az A7X egykor még szétrúgta a házat, de a végeredmény már itt sem tökéletes. A Danger Line-tól kezdődik az apátia: sablonos témák, unalmas dalok egymás után. Azt nem mondom, hogy rossz hallgatni, de egyik dal után megy a másik, anélkül, hogy valami megragadna belőle. Portnoy is rutinosan elkalapálgat a háttérben, nem zavarja meg a rá jellemző villongásokkal a fiúkat.
Persze a kedvencek hatása továbbra is erősen jelen van: a Buried Alive Maidenes gitárokkal indul, majd Metallicás döngölésbe torkollik, de ahányszor hallgatom, ebből sem marad meg semmi. Elnagyolt textúrák, mosottas grafikák, unalmas konzolport, mondanák a gamerek. Persze tudjuk: a pokol legmélyebb bugyraiba bukott most le a banda, ez az eddigi legkomorabb lemezük, bla-bla, de ez akkor is kevés. Hol vannak a dalok, hol vannak a szólók? Mik ezek az alibi riffek? He? Beraktam a City of Evilt, és mintha egy másik zenekar lenne. Ott még a nem egyértelmű slágerek is letépik az ember fejét, mint a Sidewinder, vagy a Dimebag emlékére írt Betrayed. Lüktet, pumpál, lángol, feltölt, hogy legszívesebben leszaladnék az utcára, és felrugdosnék néhány kukát.
Lehet, hogy most sikeresebbek, mint valaha, de ilyen gyenge lemez még nem jelent meg Avenged Sevenfold név alatt.
Utolsó kommentek