Sparzanza
Banisher of the Light
2007
Black Cult Records
Úgy látszik, hogy a svéd zenei bőségszaru sosem fog elapadni, csak jönnek számolatlanul és mindenféle figyelmeztetés nélkül a fejet lecsavaró lemezek. Kicsit olyan érzésen van, hogy a Sparzanza csak részben felel meg a Léggitár kompatibilitási feltételeinek, egészen pontosan mintha egy kissé kommerszek lennének ide. A zenével nincs gond, csak nem érzem rajtuk az underground kellemesen rothadó bűzét, a kezdők öngyilkos vakmerőségét, túlságosan profi, túlságosan egyben van ez a produkció. Valószínűleg a Sparzanza már rég köztudatban van, csak valahogy lemaradtam róluk. Van már egy csomó klipjük, a Going Down egyenesen hatszámjegyű nézettséggel bír a YouTube-on, meg ilyenek. Kommersz gecik, ha engem kérdezel.
A Banisher of the Light nem a legfrissebb lemezük, de a tavalyi In Voodoo Veritas nokedli ehhez képest. A zene meglehetősen egyszerű, néhány jól eltalált riffet és zakatolós groove-ot váltogatnak, de mindegyik dalban olyan mocskos - már-már a popzene határát súroló énekdallamok vannak, hogy nem lehet elmenni mellettük. Kezdő drog a rockzenében, az a tipikus bulizós zene, amiből bármelyik dalt le lehetne adni egy rockdiszkóban, egy Metallica meg egy Soundgarden között. A dallamok és a kommersz felhangok miatt kicsit talán csajos zene, nyálasnak azért nem mondanám, csak olyan furcsa.
A hangzás nekem túlságosan steril, és kicsit mintha agyon is lenne effektezve. Összhatásban leginkább olyasmi, mint a Volbeat, annyi különbséggel, hogy itt nincs country, nincs Elvis, és nincsenek töltelék dalok.
The Carpet Knights
According To Life...
2009
Transubstans Records
Az According to Life a tavalyi év egyik legfurcsább lemeze, nem metál ugyan, de ez nem is számít, hiszen a zene zseniális. Abban még nincs semmi meglepő, hogy egy zenekar bezárkózik a próbahelyre, és néhány spangli segítségével megpróbálja reprodukálni a 70-es éveket, de közben meg úgy szólnak, mint Red Hot Chili Peppers, van fúvós hangszerük, és nem félnek használni. A lemezt nyitó Headcase furulyán előadott főriffje egyszerűen hátborzongató, az énekdallamokról és a zenéről is a kései Chili ugrik be, de RHCP rajongóknak azért nem ajánlanám, mert a progos témák még megfeküdnék kényes gyomrukat. A zenei csapásirány leginkább a hetvenes évek progresszív rockja, különös tekintettel a Jethro Tull-ra, de a Without a past kezdésében ott van a Doors meg a Hair, és néhány dalban feltűnik a Sabbath szikársága is.
Az elszállt pszichedelikus csudálatosság nem fordul önismétlésbe, mindegyik dal tele van karakteres dallamokkal, tényleg nagyon fasza, patentos zene. Szinte látom, ahogy a Why am I elején rátekerednek a zenészek a hangszerekre, a Lost alatt körbejár a spangli, a Magical space-style alatt pedig előkerülnek a trapézgatyák. Progrock, softrock, puhapöcs rock, nem az a kimondott zúzósság, hanem inkább ilyen laza relaxálós zene, egy őszi koraeste elmerengeni az élet nagy kérdésein, miközben a békák szétlapított tetemeit kapargatod a garázs előtt.
The Graviators
The Grviators
2009
Transubstans Records
A The Graviators is malmöi illetőségű, akárcsak a Carpet Knights, nagyon úgy tűnik, hogy Göteborg és Stockholm mellett már Malmö is egyfajta acélvárosként funkcionál a svédeknél. A Graviatorst remélhetőleg már senkinek sem kell bemutatni, hiszen nem véletlenül kezdődik a kultikus Summer Hits válogatás a Storm of Creation tekervényes riffjeivel. A név alapján először valami britpop/indie rettenetre számítottam, de szó sincs itt semmiféle alibi hülyéskedésről. Kőkemény zúzás, jó kis dalok, a kelleténél bátrabb énekes, súly, zsír, szőr, metál.
Ha a 2009-es zenékről csináltam volna év végi listát, akkor utólag mindenképpen betenném a Graviators bemutatkozó lemezét az első tízbe, mert az egyértelmű hiányosságai ellenére is nagyon ott van, a Keep 'em Comming - Storm of Creation - Back to the Sabbath kezdés pedig egyszerűen letaglózó. Sajnos sok helyen feltűnnek a tipikus első lemezes hibák: az énekes túl sokat akar, még nem nagyon van tisztában a korlátaival, néhány témát tovább húznak, mint kéne, az elkínzott, vonszolós, kolompolós Planet Gone-t pedig nyugodtan le lehetett volna hagyni.
A Mood Burning Slow demója ugrik be sokszor, azon voltak ilyen megszállott mániákus dolgok, mint Saturnus '84, vagy a Roller, ahogy véget nem érően kenegetik a fülbe a zsíros riffeket. Zsigerből nyomott őserejű rockzene, minőségi kontent.
Utolsó kommentek