Horses on Fire
Horses on Fire
2012
V2 Records
Időnként előfordul, hogy egy jól ismert zene még tartogat meglepetéseket, és hátrahőkölök az első vizuális, ez esetben az első klippel való találkozáskor, hogy mi ez a nyálas szar? Mert nem erről volt szó korábban, az egyszer biztos. Nagyjából így állt meg bennem az ütő, mikor szembesültem a Raw Meat klipjével, hiszen addig a Horses on Fire-t egy tökös, szőrös zenének gondoltam, és teljesen meglepett, hogy a jól ismert dalnak egyébként milyen britpopos, kissé mesterkélt attitűdje van. Persze a Horses on Fire továbbra is jó zenét játszik, csak most már egyre jobban hallom a negédes felhangokat, ezt a Sziget-kompatibilis műmájerséget, és ezzel át is kerültek a "fasza muzsika" fakkból a "szégyen, de tetszik" kategóriába.
A belga négyes első szárnypróbálgatás gyanánt 2009-ben bejutott Global Battle of the Bands tehetségkutató londoni döntőjébe, és talán egy kicsit ennek is köszönhető, hogy idén végre kijött az első lemezük, aminek a Wallace Vanborn gitáros/énekese, Ian Clement lett a producere. A zene valahol a kommersz amerikai nyámnyila rádiós rock, a sztóneres pőreség, és a klasszikus rock határán evickél, és igazából elég jól csinálják, amit csinálnak. Néhol elég erős QOTSA-hatások érződnek, meg az említett mesterkélt indie művészkedés, de alapjában véve teljesen jó kis puhapöcs rock lenne ez.
Valószínűleg a riff-központú, gitár-centrikus hozzáállás miatt vagyok hajlandó elviselni a nyálasabb pillanatokat, amikből ha nincs is sok, de elég markáns a jelenlétük. A Raw Meat dajdajozós kezdése mindenképpen a lemez mélypontja, de a Wolfman In Disguise is eléggé embert próbáló hallgatnivaló még be nem kúszik a refrén, és bele nem ragad az ember fülébe. Ezzel viszont a negatívumok véget is érnek, és ha néhol be is csúszik még némi műmájerség - főleg az ének miatt - a dalok annyira erősek, hogy simán megállnak a lábukon. A Your Blood, a kalapálós Closer, vagy a fentebb látható/hallható Machete Machine a legjobb példa rá, hogy egy nem kifejezetten karcos zene is mennyire súlyos tud lenni, ha a helyzet is úgy kívánja.
Élvezet hallgatni ahogy nyomatják a témákat, szinte mindegyik dalt telepakolták jó kis riffekkel, nem túl komplikált szóló-szerűségekkel, és a ragadós énekdallamok miatt egyből meg lehet velük barátkozni. Egy normális világban minimum olyan zenék szólnának a rádióból, mint az I Miss To Hate You, a Glassmade Giants, a Season To Hate, vagy a Better Than You. A lemez csúcspontja, a hangjegyekben vergődő szörnyeteg, a Monster, ami a nyugisabb kezdés után szétcincálja az embert. Óriási töltet van benne, az év egyik legjobb dala.
Felesleges is sokat rugózni a dolgon, ha van tökéletes slágeres rockzene, akkor ez nagyon közel van hozzá. A Draw The Line robotos klipje meg aranyos.
Utolsó kommentek