Snakeskin Angels
Follow the Snake to the Core
2013
Lake of Fire Productions
Svédországban valószínűleg minden második ember gitártokkal a hátán mászkál, minden harmadik utcában van egy stúdió, és az égből meghatározhatatlan időközönként hangszerek potyognak a gyanútlan járókelőkre, úgyhogy a rutinos zenehallgató már nem lepődhet meg azon, hogy a nagy büdös semmiből hirtelen érkezik egy új banda, és elsőre lerak az asztalra egy közel tökéletes vintage rock albumot, de olyat, hogy a fal adja a másikat. Mondhatni nincs itt semmi különös, a Snakeskin Angels sem találta fel újra a kereket, a rockot, vagy a spanyolviaszt, ők is csak egy újabb svéd okkult retrorock banda, akik zeneileg gerincre vágják, megeszik, és kiszarják az olyan hypeolt üres zenéket, mint a metálcelebek által ajnározott Ghost.
Underground zenekarokban kikupálódott rutinos, de ismeretlen mesteremberek alkotják a Snakeskin Angels legénységét, úgyhogy talán nem is meglepetés, hogy első szárnypróbálgatás gyanánt egy ilyen minőségi anyaggal tudtak előállni. Tavaly már volt egy ötszámos EP-jük, a Follow the Snake to the Core pedig az első nagylemezük, ami egyben az első demók felturbózott újrakiadása is, kiegészítve egy intróval, és a végeredmény valami egészen káprázatos lett! Ha sikerül leküzdeni az intrónak álcázott vernyákolást, akkor nyolc olyan ősrock nótába fut bele az ember, amik csont nélkül felveszik a versenyt a jelenlegi vintage-színtér legnagyobb ragadozóival.
Honnan vannak ezek a király témák, mik ezek a zseniális dallamok, mi ez a pofátlanul egyszerű, mégis kivédhetetlen gitárszóló Black Light District végén? Kérdések vannak, válaszok nincsenek, csak a pörölyként csapkodó By the Hammer of Beelzebuth, ami elpusztít mindent, ami útjába kerül, és még a Nothing But Pain hidegrázós akusztikus kesergőjében is olyan dög van, hogy azt is végig kell headbangelni, mint ahogy az egész lemezt sem nagyon lehet másképp feldolgozni. A zene a ’70-es évek dirty/hard rockja, az énekdallamokban a ’80-as évek eleji brit bandák munkássága köszön vissza, Sabbathot lélegeznek be, romantikus okkult ősrock/metált szuszognak ki. Az énekes ugyan néhol hajmeresztő dolgokat művel, de annyira királyok az énekdallamok, hogy egyáltalán nem zavaró az időnként kissé cingárnak tűnő vokálozás. A Black Sabbathnak nem a súlyos vége van marokra fogva, hanem a kicsit szellősebb, Looking For Today-féle hippisebb vonala, bár mondjuk az is elég súlyos, ami azt illeti.
A Wolfbrother és The Great Sarcophagus a legjobb példa arra, hogy lehet igazán szabatosan, pokolian Sabbathos doom muzsikát csinálni. Harminchárom percbe bele van sűrítve minden, amitől az ősrock működik, uralkodik, legyőz mindent és mindenkit, és ebben a stílusban ettől jobb dalokat már tényleg nem nagyon lehet írni. Egyedül talán a The Fire Omega lóg ki egy kicsit a többi közül, de lehet, hogy csak azért érzem egy kicsit gyengébbnek, mert két iszonyatos nagy rock-monstrum közé van beékelődve a lemezen. A hangzás szerintem fasza, ehhez a zenéhez pont ez a poros, koszos, pókhálós, denevér csiviteléstől hangos sound illik. Lehet, hogy néhány önjelölt hangmérnök gúnyosan mosolyog a keverőpult árnyékában, de ebben a zenében minden slampossága ellenére ezerszer jobban benne van a rock, benne van a tűz, mint a mai töketlen hangzású metállemezekben.
A metál jelenleg haldoklik, vagy vergődik, vagy valami nem stimmel vele. Az elmúlt évek összes kiemelkedő metállemeze valamilyen szinten a múltból, leginkább a ’70-es évekből építkezik. Jelenleg nincs olyan, hogy kortárs metál, nincs olyan, hogy modern metál, 2013-ban nincs olyan zene, ami előre mutatna, amire azt lehetne mondani, hogy innovatív, hogy valamilyen szinten friss lenne, nincs olyan zene, ami tíz évvel ezelőtt nem születhetett volna meg. Steril hangzás, mesterségesen gerjesztett, saját hajuknál fogva előrángatott stílusok és zenekarok, menetrendszerűen érkező izzadtságszagú albumok. Nem érződik a zene szeretete, hogy élveznék, amit csinálnak, nincsenek jó dalok, nincs bennük a dög, nincs bennük a rock, nincs bennük az a megfoghatatlan érzés, amitől az emberben megáll az ütő, és hajlandó lenne több száz kilométert leutazni, hogy lásson egy bandát. És akkor itt van ez az ősrock dolog, a retro/vintage bandák, akik aztán tényleg nem csinálnak mást, csak a 30-40 évvel ezelőtti főzeléket melegítik fel, és mégis valahogy frissnek, újszerűnek tűnik. Nyilván itt is érezhető már egyfajta tömegtermelés, de már évek óta folyamatosan érkeznek a minőségi zenét játszó ismeretlen bandák, mindig van egy új szín a palettán, nem fullad ki, nem válik önismétlővé, mint a trendek általában. Talán mert őszinte, talán az emberközeli hangzás miatt, talán mert a gyökerekig visszaástak és találtak valamit, de lehet, hogy csak jó dalokat kell írni.
Utolsó kommentek