Anthrax
Stomp 442
1995
Elektra
Mindig furcsára sikerülnek azok a lemezek, ahol az éveken át ismert logót lecserélik egy újra. Az Anthrax 1995-ben jutott arra az álláspontra, hogy a régi logó helyett jöjjön valami új, mert változott a világ, és többé az Anthrax portékát nem lehet ilyen huligán logóval eladni. 95-ben állítólag rossz idők jártak a metálra, hiszen Angliában a média már minden faszt torokra kapott, amire ráírták a britpop szót, Amerikában pedig a Seattle és a poszt-punk tombolt, amivel semmi baj nem volt azon kívül, hogy szegény metál zenekarokkal nem akart foglalkozni a média. Pedig a felszín alatt nagy dolgok történtek, például Angliában azért elkészült a Draconian Times, ami egymaga legyűri az egész britpop katyvaszt, északon volt egy Slaughter of the Soul, a tengerentúlon egy Symbolic meg egy NOLA, hogy itthonról az Ember Tervezt, mint korszakos jelentőségű albumot el ne felejtsem. Szóval korántsem volt azért olyan rossz a helyzet 95-ben, legalábbis rengeteg klasszikus lemez született akkoriban, de az Anthrax pénzügyileg érzékeny alapítói úgy gondolták, hogy az új albumot nem kéne a szokásos huligán betűtípussal piacra dobni, mert esetleg majd nem fogy annyira.
Szerencsére a zenében már nem kötöttek kompromisszumot, és nem próbáltak meg igazodni a korszellemhez, hanem csináltak egy fasza zúzós-riffes albumot. A Sound of White Noise lemezzel jól sikerült az Anthrax az átállása 90-es évekre, hiszen John Bush személyében nemcsak a legjobb énekest igazolták le, hanem egy kreatív agyat is, aki kivette a részét a dalszerzésből is. Bush érkezésével sikerült szakítani a régi speed/thrash formulákkal, és felvenni a 90-es évek ritmusát, és jobbak lettek, mint korábban. A Stomp 442 az előző lemez folytatása, némileg dühösebb, fémesebb formában.
A nyitó Random Acts of Senseless Violence rögtön meg is mutatja, hogy milyen az, mikor egy igazi énekes írja az énekdallamokat, mert a csóringer előző énekes Belladonnának Scott Ian írta, (továbbiakban csak $cott) hogy mit is kéne énekelni, az pedig köztudott, hogy $cott inkább a feszes ritmusozásnak és a pénzügyeknek a mestere. A Random amellett, hogy elképesztő dal, még egy bitang gitárszólóval is rendelkezik, és a kezdő csikorgás meg a gitárhangzás kissé ipari jelleget kölcsönöz neki, ami azért szépen végigkíséri a lemezt, nem véletlenül van egy roncsokból összetákolt golyóbis a borítón, az egész lemez ilyen morcos, rideg néhol indusztriális csikorgásokkal teli valami.
Annyira kiugró sláger nincs rajta, mint az Only, viszont legalább egységes a massza. Ez volt az első lemez ahol Dan Spitz már nem gitározott, mondjuk szerintem nem is hiányzott senkinek, hiszen itt kezdődött az a szép hagyomány, hogy Dimebag vendégszólózik néhány dalban, és a kisegítő gitáros Paul Crook is zseniális szólókat nyomott, meg a dobos Charlie is, sőt, a pénzügyes ritmusgitáros is belepiszkolt néhány helyen a szólókba. A dalok annak ellenére változatosak, hogy látszólag egy kaptafára készült zúzások, egyedül csak a félig akusztikus, félig furcsa lemezt záró Bare kivétel. Mindig mást Anthrax lemezt érzek a legerősebbnek, de talán ez az egyetlen, ahol mindegyik dal telitalálat. Nem adja meg könnyen magát, de nem is lehet ráunni.
Mindenképp meg kell említeni a világ egyik legalulértékeltebb gitárosát Paul Crook-ot, aki valami elképesztően zseniális szólókat nyom a lemezen. Crook hat éven át volt az Anthrax-ben , szétszólózta az agyát, az ezt követő lemezen ő volt a hangmérnök, de igazán sosem vették be az Anthraxbe; szerepelt fotókon, játszott a koncerteken, de teljes jogú tag sosem lett belőle. Szerintem azért, mert $cott"bizniszmen"Ian kiszámolta: ha csak négyfelé kell osztani a lóvét, az sokkal jobb, mintha öt része lenne a tortának. Talán nem kéne mindig a mocskos anyagiakat felhozni, de mivel sikerült Busht is elvadítaniuk azzal, hogy néhány hakni kedvéért újra összeálltak a korábban milliószor szétfikázott Belladonnával, teljesen egyértelmű, hogy az Anthrax lépéseit csak a pénz vezérli. Semmi baj nincs Caggiano-val, meg az új énekes gyerekkel, de aki látta 96-ban a Pecsában Busht a tömegbe ugrani, meg Crook-ot a Random Acts szólóját tolni, az pontosan tudja, hogy melyik volt eddig a legerősebb Anthrax felállás.
Ez volt a második lemez, amit az Elektra adott ki (meg az utolsó is), de nem lett olyan siker, mint az elődje, állítólag a kiadót nem nagyon érdekelte ez a lemez, mindenesetre a blog írója határozottan emlékszik rá, hogy a 96-os PeCsa koncertnek még a Danubius Rádióban is volt promója, ami lehet, hogy csak a hazai szervezőnek volt köszönhető, de akkor is. Meg egy kisebb kiadónál valószínűleg nem lett volna pénz arra, hogy a borítót Storm Thorgerson készítse el, aki a legendás Pink Floyd, Yes, Led Zeppelin borítók révén elég drága és felfutatott művésznek számított. Szóval a lemez leginkább azért nem lett sikeres, mert nem voltak rajta slágerek, de szerintem a legnagyobb probléma az volt, hogy az ilyen súlyos zenéhez nem kellet volna ilyen élénk színvilágú vicceskedő klippecskét csinálni:
Utolsó kommentek