Wall Of Sleep
No Quarter Given
2014
Nail Records
Lassú, kimért léptekkel közelítettem meg a gépjárművet. Az egyik kezemben a slusszkulcs, a másikban a frissen zsákmányolt Metál Hammer Hammerworld Magazin. Próbálom a nyugalom látszatát magamra erőltetni, de a szívem vadul kalapál. Körülnézek: a nap már lemenőben, erőtlen sugarai fáradtan törnek meg lovam páncélján, választási plakátok groteszk képei előtt néhány kósza nyugdíjas ordibál egymással. Minden csendes, minden nyugodt, nem fürkésznek kíváncsi tekintetek. Megszokott rutinnal huppanok az ülésbe. Ha csak néhány percre is, de végre egyedül, és senki sem figyeli, ahogy vad matatásba kezdek. Mint őrült, ki letépte láncát, úgy szaggatom le az újságról a védőfóliát, remegő ujjakkal illesztem be az éhesen tátongó lejátszóba a műanyag korongot.
Mint a drogos, aki rég jutott anyaghoz, úgy vártam lélegzetvisszafojtva, hogy végre felcsendüljenek azok a lusta, kellemes akolmeleget árasztó, egymással beszélgető, semmi mással össze nem téveszthető gitárok.
Szóval a Wall Of Sleep új lemeze a Hammer aktuális lemezmelléklete. Valahol várható volt a dolog, hiszen manapság szinte már csak ez az egyetlen módja annak, hogy egy relatíve ismeretlen zenekar több ezer potenciális hallgatóhoz eljusson. Nem igazán tudom mi lehet általában a Hammeres mellékletek sorsa, és mennyire rutin az embereknél, hogy mindig meghallgatják az aktuális havi adagot, mivel a tavalyi Magma Rise-t leszámítva én már szinte egyikbe sem merek belefülelni, de remélhetőleg a többség azért nem ennyire szűklátókörű.
Igazából értetlenül állok a Wall Of Sleep ismeretlensége előtt, hiszen az előd, a Mood neve azért elég jól pörgött az ezredforduló környékén. Emlékszek Szigetes koncertre, mikor rock katonák százai zúztak a Moodra, sőt, még olyan is rémlik, hogy a mindenkori magyar rocker közhangulatot jól leképező Hammeres közönségszavazásban, a Mood legismertebb dala, a Glow, Burn, Scream bekerült az olvasók kedvencei közé. A világ csak annyira változott meg azóta, hogy manapság már elképzelhetetlen lenne, hogy a rengeteg Tankcsapda-pótlék mellett feltűnjön egy WOS, vagy mondjuk egy Magma Rise a kedvencek között. Ha a Moodnak nehéz dolga volt annak idején, akkor az utódzenekaroknak most ezerszer rosszabb a sorsa. Pedig itt aztán nem valami érthetetlen, befogadhatatlan zenéről beszélünk, hanem súlyos, pofonegyszerű, de mégis rétegzett muzsikáról, ami a rengeteg dallam mellett még a gitárokból is kihozza a spirituális vadállatot.
A legutóbbi album óta már négy év telt el, de a zenei folytonosság miatt nem tűnik annyinak. Most már talán megszokott, hogy Holdampf Gábor helyett Cselényi Csaba énekel, és hogy ennek következtében a zene is jóval rockosabb lett. Például a régi WOS-nál elképzelhetetlenek lettek volna az olyan könnyed-rockos-bugis nóták, mint a Hey Annie, vagy a Moon Street Lady. Egy kicsit igazat tudok adni azoknak a véleményeknek, akik szerint a régi Wos volt az igazi, mert a Füleki-Holdampf szerzőpáros között tényleg volt egy olyan zenei szikra, ami egyszerinek és megismételhetetlennek tűnt. Ott a zene és az ének szerves, elválaszthatatlan részei voltak egymásnak, Cselényi dallamainál egy kicsit úgy érzem, hogy mindig csak megy a zene után - amivel egyébként semmi baj nincs, mert ilyen a stílusa, meg a rockosabb megközelítéshez is inkább ez illik.
Bármilyen irányba is változott a zenekar, egy dolog biztos: hiba most sem nagyon van a dalokban. A már számtalanszor emlegetett mesélős riffek, hangulatos szólók, az egymással beszélgető gitárok gyönyörűségét nem nagyon lehet megunni. Aki nem érzi ezt a zenét, annak úgyis hiába magyarázom, mintha csak a falusi zugkocsmárost próbálnám meggyőzni, hogy miért is sokkal jobb a kézműves sör, mint a gumicsizmából főzött pálinka. Ha nagyon kötözködni akarok, akkor egy dal van, ami nem tetszik: a Twelfth-Night Fight verzéi alatt karistoló, monoton riffekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, az egész dal egy kicsit modorosnak, nehézkesnek tűnik, nagyon kilóg a többi fifikás tétel közül.
Bár a muzsika tényleg egyre rockosabb, azért ez még mindig súlyos gitárzene, nem kell tehát lanyhulástól, elkurvulástól tartani. A hazai doom metál mikrokozmoszában ugyan felütötték a fejüket olyan szakadár vélemények, hogy ez már nem az igazi, de ez csak az ilyenkor elengedhetetlen régen minden jobb volt-kórus. Az énekdallamok is már sokkal változatosabbak, mint legutóbb. Elsőre ugyan volt néhány furcsa dolog, például a Twelfth-Night Fight, vagy a Reborn In The Daylight Hobósan dörmögős-mormogós kezdésén néztem nagyokat, de néhány hallgatás után már ezek is feltűnés nélkül simultak a nagy egészbe. Szóval akiknek eddig a az ének miatt volt bukó a Mood/Wall Of Sleep, azoknak most érdemes újra egy próbát tenni, mert ebbe az énekhangba már nem igazán lehet belekötni. A dallamok rockosak, már nem csak kizárólag a megrögzött doomsterek számára értelmezhetőek, és akár saját lábukon is megállnának.
Görcsmentes dalok, pofátlan magabiztosság, időnként felsír valahol hátul egy Hammond, a szólók közt pedig ezúttal is találni impozáns gyöngyszemeket, például az album két gyorsabb, zakatolósabb nótájában. A nagy rockolások közben aztán persze nem hiányozhatnak a védjegyként szolgáló riffekbe csomagolt zúgó parasztlengők, na meg a hátborzongatóan jajveszékelő gitárok. A Reborn In The Daylight, meg Behind This wall is felférne egy lakatlan szigetes doom-válogatásra, a lassan kibomló, epikus Dusk Of Madness alatt pedig egy olyan pusztulat ultimate riff dörög, amiért gitárosok milliói a fél töküket odaadnák. A szólóért meg a másikat is.
Utolsó kommentek