The Drowning
This Bleak Descent
2008
Casket Records
A walesi The Drowning az erősen kriptaszagú zenekarok táborát gazdagítja. A briteknél amúgy is nagyon dívik a depressziós hozzáállás, bár az is lehet, hogy ők a brit elnevezést kikérnék maguknak, hiszen azért a skótok, észak-írek, walesiek nem nagyon szeretik, ha egy kalap alá veszik őket az angolokkal. Elég zavaros dolog ez, hiszen például skót vagy walesi sportolót sosem látni olimpián, hiszen a NOB csak Nagy-Britanniát ismeri el tagnak, viszont a foci VB-n külön indulhatnak, mert a FIFA elismeri őket, tehát Ryan Giggs nem azért nem jutott ki soha foci vébére, mert nem volt rá lehetősége, hanem azért, mert fociban nem túl erős a walesi tartomány. Ha maradunk a focis hasonlatnál, akkor a The Drowning képességeit leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy ki tudnának jutni a foci VB-re, talán még a csoportkört is túlélnék, de még nincsenek egy szinten a doom metál csúcsragadozóival, az egyenes kieséses szakaszban nagyon eltángálná őket a Reverend Bizarre, vagy a Wall of Sleep.
A This Bleak Descent a második lemezük, az elsőt még nem ismerem, az viszont biztos, hogy ha akarnák, sem tudnák letagadni, hogy a 90-es évek brit zenéi igencsak nagy hatással voltak rájuk. Természetesen a brit zenén nem az Oasis-féle parasztvakítást kell éretni, hanem inkább a My Dying Bride depressziós megközelítését, és a Cathedral ősrock hangulatát, a két legerősebb hatás viszont a korai Paradise Lost, és a régi Anathema. Állítólag mostanában nem menők a temetős képek, hát, szerintem meg de, úgyhogy, temetős képek, szevasztok!
Az ének szinte végig a standard death metálos halálhörgés, a torokmetszett fajtából, egyedül a szellősebb In Sufferance-ben van My Dying Bride-os elszállós borongós tiszta ének. A zenét különösebben nem cifrázzák túl, általában egy dalban ugyanaz a néhány riff kering, körbe-körbe még meg nem unják. Se nem egyedi, se nem különleges, viszont valami elképesztő bivaly húzása van a zenének, a komor hangulat szinte megfojtja az embert (a zenekar neve tényleg nomen est omen), és igencsak hallgatatja magát. Nyilván akinek rá van állva a füle az ilyesmi zenére, annak nem kell ecsetelni, hogy micsoda költői mélység lakozik a percekig tartó epikus vonszolós témákban. Ugyan itt nincsenek Reverend Bizarre-féle 30-35 perces nóták, de azért a 8-10 perces eposzok is kitesznek magukért. Nem mintha a hosszúságon múlna a minőség.
Mindenképpen jó pont, hogy próbálnak az adott keretek között változatosak lenni, és a 8-10 perces monstrumokat néha megtöri egy tempósabb szerzemény, mint a Forever Fall, ami simán lehetne egy hörgős Paradise Lost dal is. A hangzás nem valami atom, elég pőrén szólnak a hangszerek, viszont legalább egységesen illeszkednek az embertelen énekhanghoz, ezzel is biztosítva a fagyos atmoszférát. Mert a walesi bárdok bizony valami pusztulat egy zenét játszanak, tökéletes háttérzene a gazdasági világválsághoz.
Utolsó kommentek