Gallows
Grey Britain
2009
Warner
A Gallows első lemeze az Orchestra of Wolves, nemcsak tökéletes bemutatkozás, de egyúttal az utóbbi évek egyik legjobb punk/hc anyaga is volt. Becsúszott ugyan 1-2 gyengébb pillanat, de az olyan gigaslágereket, mint a zseniális Abandon Ship, vagy a címadó vicces csajozós-himnuszt egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Vad, pimasz, karcos, tufa, dallamos, és az egésznek olyan hangulata volt, mintha részeg angol huligánok betörtek volna egy hangszerboltba. Nem is csoda, hogy a lemezt az államokban már az Epitaph adta ki, és mire az öt gizda hertfordshire-i szarrágó észbe kapott, már ott volt előttük a Warner 1 millió fontos szerződése. Akárhogy is nézzük, a sok ótvar lenyalt hajú, 2-3 számmal kisebb pólókat hordó zenekar tengerében, jelenleg a Gallows az egyetlen normális brit zenekar, aki egy multinál van, ráadásul úgy, hogy nem tudták őket beszabályozni.
A Bad Religion-ös Epitaph-főnök Brett Gurewitz az első Gallows lemezt annak idején úgy promózta, hogy a Refused klasszikus The Shape of Punk to Come-ja óta nem volt ilyen fontos punk/hc lemez. Nyilván ebben volt egy kis kiadói túlzás is, hiszen azért a Refused egy teljesen új nézőpontból közelítette meg a punkot, még a Gallows zenéjében javarészt máshol már bevált panelek vannak, de abban teljesen igaza volt, hogy a Gallows frissessége szembetűnő a sok megújulni képtelen zenekar közt.
Ha brit punkról van szó elengedhetetlen az összehasonlítás a nagy elődökkel. Szerencsére egyedül az ének emlékeztet nyomokban a klasszikus brit punk bandákra; Frank Carter szertelen énekstílusa és a bunkó csordavokálok elég egyértelmű hatások, de ez a zene már jóval sokszínűbb és sokkal veszélyesebb, mint ahogy az átlagos múltból táplálkozó zenekaroknál szokott lenni. De elég most már a szép szavakból, ideje hogy a Grey Britain szövegkörnyezetéhez illő hasonlattal éljek a punkzene múltját és a jelenét illetően: a Sex Pistols csak egy előre megtervezett gyenge kis puki volt, amin a még a brit felső tízezer is elnézően mosolygott, ezzel szemben a Gallows olyan, mint egy végbelet szétszakító véres, brutális robbanófosás, ami elborít mindent és mindenkit, és hiába takarod el az arcod, úgyis olyan leszel, a szagról nem is beszélve.
Nagy-Brittaniában jelenleg mindenféle milliárdosok megveszik az ikonnak számító focicsapatokat, összevásárolják a világ legjobb játékosait, és szinte meg sem lepődik senki azon, hogy adott esetben a Chelsea-ben nemhogy saját nevelésű, de még angol játékos sincs. Identitás nélküli zsoldoshadseregek futkároznak a gyepen, a nézők tapsikolnak, meg aláírást kérnek Abramovicstól, és nem zavarja őket, hogy kedvenc játékosuk talán még azt sem tudja, hogy melyik országban van. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy az angolok szabadították az Oasist és a Muse-t is a világra, akkor ne csodálkozzunk a lemezcímen, és azon, hogy a Gallows tagjai kibaszott dühösek.
A Grey Britain egy punk-opera, talán a Green Day is csinált mostanában ilyesmit, de azt nem hallottam, meg biztos nincs is ilyen jó. Ahogy kezdődik a menetelős The Riverbank-kel, az egész olyan, mint egy szépen megfestett apokalipszis, filmzene-szerű átvezetőktől, a légvédelmi szirénán át, egészen a disznóvágás hangjáig minden arra szolgál, hogy a hallgató érezze az erkölcsileg szétrohadt Anglia bűzét. Nagy-Britannia áll a pellengéren a saját mocskában, és záporoznak rá a köpések.
Lényegi változások nem történtek az első lemezhez képest, továbbra is a punknak a morcosabb, keményebb, zabolátlanabb végét fogják meg, de ezúttal már nincsenek üresjáratok, mindegyik dal 1-2 hallgatás után ragad a fülbe. Nem lehet nem észrevenni, hogy a sound sokkal dögösebb, keményebb, teltebb, és szerencsére eltűnt a debütalbum tipikus brit punk cincogó gitárhangzása is, ami hosszútávon már nagyon zavaró volt. A dalszövegekben a szex helyett a gyűlölet vált a központi témává, és néhol már metálos gitártémák is felütik a fejüket, megtámogatva a komolyabb mondanivalót. A lemez címe már eleve Nomen est omen, de legkésőbb az első mondatból „Grey Britain is burning down” már lehet arra következtetni, hogy a 13 dal egy téma körül csoportosul. Persze nem klasszikus értelemben vett koncept-albumról van szó, tehát nem valami gigantikus többszereplős epikus sztori, sárkányokkal, varázslókkal, meg tíz perces szinti-betétekkel, hanem csak úgy szép sorjában következetesen küldenek el mindenkit a halál faszára.
Nem találták újra fel a punk zenét, nem ők az első zenekar, akik kígyót-békát kiáltanak a rendszertől az egyházig, az egész brit vaskalapos hazug berendezkedésre, de az biztos, hogy ilyen minőségi zene máshol nem nagyon van. Ezek a srácok piszkosul megtanulták, hogy kell jó dalokat csinálni, akárhogy nyomozom, nem találok olyat, amire rá lehetne mondani, hogy töltelék, vagy hogy gyengébb lenne. Sokáig a leginkább punkos Death Voices, és a metálosan riffelős The Riverbed volt a nagy kedvencem, de itt tényleg nincs gyenge dal. Frank Carter üvölt, mint a sakál, az energia majd szétveti a dalokat, és a riffek letépik az ember fejét. Dallam, düh, mondanivaló, hitelesség, valahogy így kell punkot játszani 2009-ben. Nem tudom, hogy csak az idei gyenge felhozatal miatt tűnik ilyen bivalynak ez a lemez, de eddig a BTS mellett ez a másik olyan 2009-es album, ami hosszabb távon is működik.
Utolsó kommentek