Állítólag a rockzene undergroundjában már jó ideje tombol a retróhullám, aminek magyar térhódításáról mindent elmond, hogy a vintage rock egyik legfelkapottabb üdvöskéje, a körülményekhez képest még itthon is elég jó sajtóval rendelkező Year of The Goat első magyar koncertjén, szemtanúk szerint volt vagy három-négy tucat fizető néző. A ’70-es évek óta erős hagyományai vannak itthon is a klasszikus hard rocknak, hiszen még most is bármelyik bivalybasznádi falunapon biztosan fellép egy rock-sztenderdeket játszó helyi banda, viszont a rockzene undergroundját évek óta uraló vintage rocknak gyakorlatilag semmi kortárs lenyomata nincs itthon. A klasszikus rockzene kivert kutyaként tengődik a rétegzenék perifériáján, mert akinek itthon ilyesmire támad kedve, az a totális közönyön kívül sok jóra nem számíthat. Ennek ellenére van néhány magyar csapat, akik nemcsak minőségi produktummal álltak elő idén, de a műfaj iránti elkötelezettségükhöz sem férhet kétség, hiszen jelenleg totális ellenszélben próbálnak érvényesülni. Három kiváló hazai ősrock/vintage banda idei anyagai: Middlemist Red, Ozone Mama, The Trousers.
Middlemist Red
As If You Could Mess This Up EP
2013
Szerzői kiadás
A Middlemist Red még friss húsnak számít a magyar halpiacon, hiszen a négytagú banda kb. egy éve alakult. Nem csak a zenekar fiatal, de a tagok is - a srácok életkorával nem vagyok tisztában, de így saccra a zenekar tagjait legfeljebb személyit lobogtatva engedhetik be a nemzeti dohányboltokba. Érdekes, hogy rendszeresen feltűnnek kvázi tinibandák (DeWolff, The Vintage Caravan, The Strypes) akik aztán tényleg egy olyan világba születtek, ahol a rádiók már nem játszanak Led Zeppelint, a tévé nem adja le évente kétszer a Hairt, és a friss hóba már nem pisilnek békejeleket a trapézgatyás huligánok, de valahogy mégis felfedezték ezt a világot, és hátborzongatóan autentikus hangzásvilággal áldoznak az ősrock oltárán. A Middlemist Red ráadásul nem is a ’70-es évek hard rockját követi, hanem valahol a ’60-as évek álmodozós, pszichedelikus zenéiből táplálkozik. A zene hangulatát tekintve sokkal inkább beat ez, mint rock, de ettől függetlenül az első három demós nótában még jófajta gitártémák is találhatók. Néhány perc YouTube-szörfözés után úgy gondolom, nagyjából azt az érzésvilágot kell elképzelni, amit a The Yardbirds, a The Byrds, vagy a The Easybeats képviselhetett a ’60-as években, még a klasszikus rockhangzás megszületése előtt.
A zenekar eddigi egy éve elég termékenynek tekinthető, hiszen néhány hete kijött már az első EP-jük is, As If You Could Mess This Up címmel, ahol némileg már változott a leányzó fekvése. Nóvé Soma énekhangja eleve nagyon britpopos és így az új daloknál még jobban kidomborodott, a már a demóknál is jelenlévő fátyolos, indie-szerű attitűd. Nyilván egy ilyen fiatal bandánál talán még egy kicsit az útkeresés folyamata is zajlik, de szerintem a demók direktebb, egyszerűbb, riffelősebb megvalósítása jobban illett hozzájuk. Ennél a fajta muzsikánál eleve adja magát a brit gitárzenék alternatív búsongása, szóval a britpopos felhang ez esetben nem biztos, hogy az ördögtől való, de akárhogy is, a dalok azért az EP-n is jók, és végül is ez a lényeg.
Könnyen befogadható zenére senki ne számítson, ide bizony nem árt némi ősrockos előképzettség. Az ódon hangzást eleve szokni kell, és a dalok szerkezete, valamint a pszichedelikus tárogatások sem könnyítik meg a hallgató dolgát. Az EP négy dala közül a több rétegű, mesterien felépített Soul Paradise üti a legnagyobbat, de a Free sem marad el sokkal mögötte. Mintha egy öltönyös, egyenfrizurás, alaposan bepipázott szalonzenekar játszana az ’60-as évekből. A nem éppen hétköznapi hangzás a lemez producerét, Beke Istvánt (Ivan & The Parazol) dicséri, akinek saját kezűleg épített erősítőin át recsegnek az ódon akkordok.
Ha a Middlemist Redre rákapna az MR2, akkor elképzelhető, hogy ők lennének a legújabb alteros üdvöske - mondjuk az MR2 köré csoportosuló magyar hipsztertársadalomra rá is férne már, hogy a sok műmájerség után végre valami rendes zenét is kapjanak. A demót meg az EP-t, tehát az egész eddigi életművet szépen le lehet kapni a SoundCloudról.
.
Ozone Mama
Freedom EP
2013
Szerzői kiadás
Az Ozone Mama félig-meddig már öreg motorosnak számít, hiszen 2005-re datálódik a megalakulásuk, de őket is legfeljebb onnan ismerheti az egyszeri rocker, hogy ez az a zenekar, ahol Tiszai Vivien személyében egy hölgy csépeli a dobokat. Tavaly ők nyerték a Fonogrammot, mint az év hazai felfedezettjei, idén pedig megnyerték a Hard Rock Rising hazai döntőjét. Tekintélyes díjaktól hasra esni nem fogok, attól viszont igen, hogy a saját kiadásban megjelent első lemezük, a 2010-es The Starship has Landed pofátlan magabiztossággal árasztotta magából a ’70-es évek kortalan örömzenéjét. A fő csapásirány egyértelműen a Led Zeppelin és a Monster Magnet között volt valahol félúton, de a Buried In My Head és a Hermano képében becsúszott egy-két kellemesen Soundgardenes nóta is. A zene mellett Székely Márton énekdallamai is erős Monster Magnet hatásokat mutattak, legyen szó akár hajlítgatásokról, akár rock and rollos kurjongatásokról. Sooner Or Later, Off the Rail, I Really Care, apám, mekkora nóták! Akit érint: a nagyszerű albumot és szintén remek EP-t a zenekar hangversenyein lehet beszerezni, mondjuk a Monster Magnet előtt nem kéne lekésni az előzenekart, féktelen ivászat helyett meg érdemesebb lenne a merch pult körül kolbászolni.
Az új EP-n a debüt irányvonala természetesen nem változott, megmaradt az ezerszínű hangszerelésben pompázó ősrock, valamint a négy saját dal mellett becsúszott egy Creedence Clearwater Revival-feldolgozás is, meg a Red Hot Lovin’ rádiós változata. Elsőre kicsit könnyedebbnek, poposabbnak tűntek az új szerzemények, de két-három hallgatás már után úgy éreztem, hogy az első lemez hatásai olyannyira szervesen illeszkednek a zenébe, hogy szó sincs itt lanyhulásról, egyszerűen kezd kiforrni az Ozone Mama saját stílusa. Az ősök szelleme még jelen van, de már elmaradoznak a szembeötlő hasonlóságok.
A Fortunate Son feldolgozásának értem a miértjét, de bennem semmit nem mozdít meg az eredetitől nem sokban különböző átirat, a saját dalok viszont marha erősek lettek: a The Juggernaut álmos, pszichedelikus húrokat penget, sejtelmes orgonával megtámogatva, erőteljes space rockos zenei- és prózai áthallásokkal, a Cold Heart Of Stone ismét egy visszatekintés a bluesos, hard rockos alapokra, az EP első két nótája pedig már egy külön szint. Ez már tényleg a nemzetközi csúcskategória, tökéletesen felépített, hibátlan dalok, és az a leírhatatlanul egyedi hangulat, ami a legjobb ősrock sajátja. A Go-t egyszerűen képtelenség ülve végighallgatni, a Sidekick Miracle laza, szellősen strukturált gitározgatása mellett a kortárs metállemezek olyanok, mintha rózsaszín topánkában tipegő Barbie babák lennének. Mondtam már, hogy az ősrock korunk metálja?
Ha megnézem, hogy a Nuclear Blast újabban milyen vintage csapatokat karolt fel, mint például a Blues Pills, a Scorpion Child, vagy a Vintage Caravan, hát ezeket Ózon Mami lazán felszeleteli, kicsontozza, kisüti, kirántja, felzabálja.
The Trousers
Freakbeat
2013
EMI
Eddig volt a kecmec, innentől viszont már nem szükségeltetik ősrockos előképzettség a zene a befogadásához, mint a Middlemist Red vagy az Ozone Mama esetében. Akinek az I Get Around Motörheades gitárnyuvasztásától nem önti el jóleső melegség a lelkét, azzal már tényleg nem tudom, hogy mit is kéne csinálni. A The Trousers éveken át egy nem túl izgalmas, tipikusan alternatív, borzalmas britpopos névvel ellátott zenekarként élt az emlékezetben, aztán a három évvel ezelőtti Soul Machine-nel szép lassan elkezdtek a tökösebb rockzene felé közeledni. Az emlékezetes dalok ugyan még hiányoztak legutóbb, de Kőváry Zoltán gitáros-énekes-dalszerző-pszichológus mindenképpen egy sokat sejtető irányba kormányozta a Trousers lélekvesztőjét.
Így az év vége felé már elég sanszosnak tartom, hogy néhány alapvető hiányossága ellenére a Freakbeat az esztendő talán egyik legjobb rock 'n roll kiadványa. A negatívumok között mindenképp meg kell említeni Kőváry Zoltán hangját, énekstílusát, ami az évek alatt ugyan fejlődött, de aki most hallja először, annak valószínűleg egy kicsit nyápicnak fog tűnni. A másik dolog, ami főleg kezdetben nagyon zavart, hogy a hangzás elbírt volna még egy kis koszt, egy kis zajt, egy kis szutykot - még mindig túlságosan jófiús a produkció, zenei értelemben egy kicsit nem ártott volna megszaggatni a bőrdzsekit. A dalokkal viszont semmi gond nincs, sőt, gyakorlatilag gyenge nótát nem is találni az albumon, egyedül a kötelező jelleggel érkező feldolgozás (Kinks - All Day And All Of The Night) lóg ki hangulatilag és zeneileg a sorból.
A Trousers zenéje 2013-ban két erős befolyás alatt áll: egyik oldalról ott van a késő ’60-as, kora ’70-es évek pszichedelikus garázsrockja (meg egy kis Stones), másrészről meg az elmúlt 15 év szertelen skandináv rock'n rollja szolgáltatja az alapot. Nyomokban ugyan maradt még valami a kezdeti alternatív gitárpop-féle megközelítésből (Under the Wheel), akad egy-két súlyosabb, modernebb riff is (Sister Sludge), de alapvetően a lemez legjobb dalai azok, ahol az ősi garázsrock, a Stooges, és a Hellacopters találkozik egymással, és a nyers, ragacsos rock'n roll kitörölhetetlenül beleragad az ember fülébe. És ha már Hellacopters, ha már skandináv mocsokrock: a lemezen olyan szaktekintélyek vendégszólóznak, mint az Entombed/Hellacopters-legenda Nicke Andersson, vagy az Ozone Mamás Gábor András.
Sokat nincs értelme ragozni: a riffek karakteresek, a dallamok az esetek többségében nagyon ülnek, a dalok meg egyszerűen kurva jó rock'n roll nóták, a Hellacopters, a Backyard Babies, a Gluecifer és hasonló skandináv huligánok által kijelölt csapásvonalon. Tényleg csak egy kis Turbonegrós oroszlánszagot hiányolok az albumról.
Utolsó kommentek