Lassan itt a Nemzetközi Nőnap, kötelességemnek éreztem, hogy ebből az alkalomból készítsek egy kis összeállítást. Tekinthetjük ezt egyfajta hiánypótló, audiovizuális virágcsokornak is, mert manapság ugyan nagy keletje van rockzenében a női énekhangnak, de a rengeteg operametál mellett nem nagyon kap figyelmet más műfaj, pedig tehetséges menyecskékből nincs hiány!
Coathangers
Már javában zajlanak a Mastodon új albumának keverési munkálatai, de ez nem akadályozhatta meg a zenekart abban, hogy vicces körülmények között szerepeljenek a Coathangers nevű csajbanda új klipjében. A Coathangers is atlantai illetőségű, akárcsak a Mastodon, és a napokban jelenik meg a negyedik albumuk, aminek elsőrangú promóciót sikerült biztosítani egy olyan klippel, amiben a Mastodon tagjai rettenetes parókákban, nőnek öltözve rázzák a seggüket a punkos csajbanda egyik új számára, a Follow Me-re.
A klip egészen döbbenetes audiovizuális élmény, a szőrös transzvesztitaként vonagló, pipiskedő, segget rázó, valószínűleg már nem szomjas Mastodonékkal, meg a tangóharmonikázó lovacskával, vagy mi a szarral. A bizarr otthonkában nyomuló Brent Hinds meg tényleg csak erős idegzettel rendelkező, harcedzett horror-rajongóknak ajánlott.
Habibi
A Habibire talán egy kicsit erős lenne a rock címkét ráaggatni, leginkább talán szimpatikus, pszichedelikus picsapopként tudnám definiálni a muzsikájukat. A brooklyni lányok első albuma januárban jelent meg, és nem nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mi tetszik benne, de az biztos, hogy rohadtul hangulatos. Valószínűleg a hangszereseket nem fenyegeti az a veszély, hogy majd a gitármagazinok ódákat zengenek róluk, de itt nem is ez a lényeg. Csajos, pajkos, csivitelős, locsi-fecsi muzsika, egy szuggesztív énekhanggal, a ’60-as évek szagával és kellemes vintage aromával.
Black Skies
Circadian Meditations címmel néhány hónapja jelent meg a Black Skies második albuma, és valami egészen kiválóra sikeredett. Némi sludge, pszichedélia, ’70-es évek, space rock, korai Baroness, de Michelle Temple énekes-bőgős hangja miatt talán a Kylesa a legszembetűnőbb hatás. Ironikusan akár lehetne Kylesa-pótléknak is nevezni bandát, de azért korántsem szimpla másolástól van szó. Ízes, vibráló, gondosan kidolgozott dalok vannak az albumon.
Nem egy habkönnyű muzsika, de akik szeretik ezt a fajta ódon hangzásvilágot, azoknak ez kötelező. A természetben csámborgós videót a frontasszony rendezte.
The Oath
Az év egyik nagy durranása lehet a The Oath debütáló albuma, ami már rendesen itt van a kanyarban. A svéd Linnea Olson (gitár), és a német Johanna Sadonis (ének) útjai Berlinben keresztezték először egymást, ahol hamar megtalálták a közös hangot, és néhány dal megírása után eldöntötték, hogy bőrbe öltözött boszorkányként, igazi ’70-es évekbeli ősmetállal fogják elpusztítani ezt a kibaszott világot. Az elhatározást tett követte: először egy kétszámos kislemezzel hozakodtak elő, majd tavaly nyáron bevették a stockholmi Cobra stúdiót, és 10 nap alatt felrántották első lemezüket, méghozzá egy elég masszív ritmusszekció segítségével, hiszen a bőgőt a Kadavarból ismerős Simon Bouteloup kezelte, a dobok mögött pedig Andrew Prestidge, az Angel Witch legendája kalapált.
Az album március 17-én fog megjelenni a Rise Above gondozásában, tavasszal pedig az Uncle Acid and the Deadbeats előzenekarjaként fogják megmutatni, hogy milyen is az igazi svéd–német boszorkányság.
Beast
Van-e csodálatosabb dolog annál, mikor egy svéd zenekar rock'n'rollt játszik? Hát talán csak az, mikor egy igazi skandináv bombázó áll a mikrofon mögött. Néhány hónapja jelent meg Dead Or Alive cimmel a Beast első albuma, és bizony számomra egy nagyon szimpatikus csapásirányt jelöltek ki, amiben ötvözik a Motörhead lendületét és a skandináv rock'n'roll legszebb pillanatait. Az albumon ugyan még nem egységes a színvonal, de az irány határozottan biztató, és nagyon kellemes muzsika, a garázsos hangzásba csomagolt 27 perces dalcsokor.
A zenét nem a farkával, hanem a fülével hallgatja az ember, de az sem egy utolsó szempont, hogy a minőségi énekhangot egy igazi dögös, hosszú combú gyönyörűség, egy igazi veszélyes nehézbombázó biztosítja. Maria széttetovált alkarja láttán mindenkiben tudatosul a felismerés: ez a csaj csak egyszer fog szólni, hogy vidd ki a szemetet, másodszor már sodrófával fogja nyomatékosítani a kérést. Nem tudom, hogy ki volt eddig a kedvenc énekesnőm, de most minden szempontból itt az új favorit! Micsoda dal, micsoda hang, micsoda nő!
Végül pedig álljon itt egy speciális nőnapi soundtrack, melynek címe: az asszonynak a konyhában a helye!
Utolsó kommentek