Stonerben mozgalmas volt a 2014-es esztendő, hiszen a Kyuss-alapítók közül Brant Björk és John Garcia is kellemes hallgatnivalóval jelentkezett, a Down folytatta az egyre kevésbé érdekfeszítő EP-k sorozatát, a Fu Manchu is aktivizálta magát, és még Dave Wyndorf is lehúzott egy újabb bőrt a tavalyi Last Patrolról. Most viszont nem ezekről lesz szó, hanem a színtér kevésbé ismert szereplőiről, akik igencsak remek lemezekkel vetették észre magukat, szóval ez egyfajta stoneres év végi összegzés a műfaj legjobbjaiból, a teljesség igénye nélkül, de kifejezetten a csúcsragadozókra összpontosítva.

Bungalow Bums

Lawless Days in Reservation

Mindig üdítően hat, ha egy rockzenekar nem az unalomig elcsépelt okkult/sárkányos/redneckes/stb klisékben gondolkodik, hanem új vizekre evez, mint például az orosz Bungalow Bums, akiknek harmadik lemeze az indiános-westernes tematika jegyében fogant. Szőrmentén belehallgattam korábbi anyagaikba, és azokhoz képest most alaposan visszavettek a garázsrockos hevületből: a Lawless Days in Reservation letisztult, szellős, pszichedelikus, amiben a hetvenes éveket idéző miliő kellemesen elfér a stoneres lazulással. Blues rockos énektémák, country, bendzsó, herfli, fúvósok, folkos hatások jól megférnek a pszichedéliával, miközben a zenét belengi a westernfilmek fülledt illata, mintha csak egy törzsfőnökkel pipázgatnánk a tábortűz mellett, a vértől csöpögő, friss skalpok árnyékában. Nem szimplán zenei különlegesség, hanem egy gazdagon hangszerelt, minőségi albumról van szó, amiről húzódalt nem is tudok kiemelni, mert egyben jó belemerülni a rezi rejtelmeibe - de aki az indián fejdíszes, meztelen menyecskés borító láttán nem hallgat bele, annak úgyis hiába mondom.

Cadence Delicate

Supermachine

Elsőre az fogott meg a Cadence Delicate második albumában, hogy itt a betompult sztóneres témákat egy kicsit bonyolultabban közelítik meg. Na nem kell prog metálos talmi páváskodásra gondolni, de az biztos, hogy a szokásosnál több a csavar, a fifikás megoldás, és az énektémák is progosan barangolósak. Az első két dal masszív alapozása, riffjei, és a Shattered Heel Blues rakoncátlan tombolása áll a legközelebb a tipikus stonerhez, de a többi dal már inkább valamiféle klasszikus prog rockba hajlik, például a fúvósokkal színesített The Vixen is egy jó értelemben vett progresszív nóta, nem is beszélve a ritmusszekció elgurult gyógyszeréről. Igazság szerint inkább prog rock ez, mint stoner, mert a stílusra jellemző zenei suttyósságoknak, tompulásnak itt tényleg nem sok jelét látni. De igazából mindegy is a címke, a lényeg, hogy rohadt jó, markáns, igényes, kortárs gitárzenét lehet hallani a szupergépen. Az énekes hangja ugyan erősen behatárolt, a dallamok alatt néhol elfogy a talaj és egy-két nótát teljesen feleslegesen elhúznak, de ettől függetlenül így is rohadtul erős az összkép. A Shattered Heel Blues punkos durvulása pont nem jellemző az albumra, de talán ezért is a legjobb ezzel ismerkedni először.

Tackleberry

S/T

Az egyre izmosabb francia stoner-színtér erejét jól mutatja, hogy két éve a God Damn, tavaly pedig a Los Disidentes forgatta ki sarkaiból a világot, úgyhogy nagyon nem lepődtem meg, hogy az idei évre is jutott egy jól sikerült francia stoner metál. A Tackleberry debütáló albuma ugyan még nem annyira kiforrott és tökéletes, mint a már említett nagyságok, de az irány határozottan jó. Klasszikus munkás-stoner, kevés trükk, rengeteg izom, a minimális énekdallamok általában szigorúan a zene után mennek. A két gitár kellően vastag hangzást biztosít, jól kiegészítik egymást, nemcsak a riffek, a színezgetések, de a gitárszólók is elég jól működnek. Tényleg élmény figyelni a két gitáros játékát, nemcsak stoner-standardeket öklendeznek vissza, hanem érzéssel nyúlnak a tradicionálisabb, metálosabb elemekhez is. Leginkább talán az Orange Goblin kedvelőinek tudnám ajánlani a Tacklebberyt, hiszen nagyjából ugyanaz a zenei attitűd, és az énekdallamok is ugyanabban az egy dimenzióban zajlanak, de itt garantáltan nem fogsz bóbiskolni, mint goblinék legutóbbi lemezén. Elsőlemezes gyermekbetegségek ugyan vannak, de majd kinövik.

Hjortene

S/T

A dán Hjortene zenéje valahol a Kyuss és a Fu Manchu metszéspontján található. A végtelenül mocsadék hangzás, a búgás-túrás befogadásához sokat segít az időnként szárba szökkenő punkos lendület, ami nélkül valószínűleg csak az iszapszemű, gandzsákon élő stoner-rajongók tudnák dekódolni a nem éppen barátságos zenét. A zenekarnak ez a második lemeze, nem csoda, hogy így pályájuk elején még nem igazán tudják eldönteni, hogy angol vagy dán nyelven érvényesüljenek, ezért valahol érthető, hogy a dalok hol az egyik, hol a másik nyelven íródtak, vagy nem tudják eldönteni melyik is legyen, mint a lemez talán legerősebb számában, a Classic Rock FM-ben.

Van itt néhány nóta, amit józan életű emberként nem nagyon tudok mire vélni, de a lényeg, hogy mikor nem üveghangokat búgatnak egy másik galaxisban, akkor nagyon jó kis mocskos, hipnotikus muzsikát tolnak. Azt már nem is mondom, hogy az albumon olyan vendégsztárok közreműködnek, mint Valient Himself, President Fetch, vagy a pinás-szecessziós lemezborítóiról elhíresült retrópápa, Lorenzo Woodrose, aki ugyebár a Baby Woodrose legendás frontembere.

Bison

One Thousand Needles

A Bison (lánykori nevén Bison B.C.) már évek óta megbízhatóan szállítja le a vadállat, sludge-os, harcias stoner metál lemezeket. Ugyan sosem soroltam őket a közvetlen élvonalba, de összehoztak már néhány remek nótát, így mindig fokozott érdeklődéssel figyeltem dörgedelmes munkásságukat. Két éve lapátra tette őket a Metal Blade kiadó, úgyhogy az új háromszámos EP már csak digitálisan jelent meg. A két új nóta az epikusság jegyében zajlik, és egyik sem rövidebb kilenc percnél. A One Thousand Needles egy több részből építkező dühös bölényrúgás, amibe Bisonék minden szépet belepakoltak, az elkínzott harmóniáktól a megvadult szólókig, hogy az egészet egy perceken át hömpölygő riff kíséretében foglalják keretbe. A Calm, Friendly and Euthymic depresszív, apokaliptikus hangulata is hasonlóan önfeledt szórakozás és itt is rohadt jókat gitározgatnak, a harmadik nóta meg a One Thousand Needles koncertváltozata. Stoner metál, dühös, dörgedelmes, jóféle!

The Shrine

Bless Off

Az eddigiekből is kiderül, hogy számtalan árnyalat létezik a stoner rock/metál idei palettáján, de légszívmelengetőbb mindenképpen a The Shrine által reprezentált bunkó-szutyok-senkiházi-paraszt-tirpák-vonal. Klasszikus trió felállás- és hangkép, a sárga földig lecsupaszított hangszerek, farmermellények és szakállak egymás hegyén-hátán. Érdekes módon a zene nem a hetvenes, hanem inkább a nyolcvanas évek bűvöletében telik, különös tekintettel a kaliforniai punk/hc/crossover bandákra - talán nem véletlen, hogy még egy Chuck Dukowski által jegyzett, harminc évvel ezelőtt a Black Flagnek szánt, de ott végül fel nem használt dalszöveg is feltűnik az albumon. Szóval ez sokkal inkább Black Flag, mintsem Black Sabbath, de ez azért nem akadályozza meg a gitáros-énekes Josh Landaut abban, hogy a dalokat telepakolja olyan riffekkel, gitárdallamokkal, szólókkal, hogy már az első hallgatás után beleragadnak az ember fülébe.

A primitívség itt egyúttal praktikusságot is jelent, mert ezt a zenét tényleg nincs értelme túlkombinálni, ha a legegyszerűbb sablonokból is olyan méregerős dalok születnek, mint a Destroyers, a Worship, vagy a Tripping Corpse. A Bless Off csak azért nem lett tökéletes, mert az utolsó két-három dalra egy kicsit elfogyott a zenei spiritusz és csak a punkos lendület maradt meg. Azért az év klipjét is ők hozták össze (a videóban látható deviáns viselkedésformákat senki se próbálja ki!)

Szólj hozzá!

Címkék: psychedelic stoner bison tackleberry the shrine bungalow bums cadence delicate hjortene