Scars on Broadway
Scars on Broadway
2008
Interscope
A Scars on Broadway egyfajta mellékproject, hiánypótló. Volt/van a System of a Down, testvérek közt is legalább 4 klasszikus lemezzel, mondhatni, hogy az utóbbi 10 év legsikeresebb zenekara, azok közül akik jók. A Hypnotize után némi mosolyszünet következett be, na, semmi komoly csak újabban külön zenélgetnek az urak. Az énekes Tankian tavaly jött elő első szólólemezével, ami nem lett rossz, de nem is lett igazán jó, viszont legalább minden számhoz csináltak klippet. Aztán most itt van a válasz a Scars on Broadway, amiben Dolmayan a dobos, és Malakian a gitáros próbálja megmondani a tutit. (és még van a basszer Shavo Odadjan aki majd hip-hoppal támad, és aki legutóbb azzal hívta fel magára figyelmet, hogy megpofozta a Mastodon részegen csintalankodó gitárosát.)
A Scars on Broadway ott indul ahol a System abbahagyta a Hypnotize-on: egyre több a dallamos ének, sőt szinte nincs is más, a zene egyfajta SOAD-light, Malakian hangja pedig hosszútávon fárasztó. A Scars nem lenne rossz, hiszen számos helyen bejön a SOAD-os dejavu, de valahogy az a mindent elsöprő energia hiányzik. Érezni, hogy mást akartak csinálni, mint az anyazenekar, de nem sikerült elszakadni a jól bevált formulától, egyedül a hangzás és a hangszerelés, ami különbözik a megszokottól. A Babylonra például simán rá lehet énekelni a Lost in Hollywoodot, és a dalok nagytöbbségéről az ugrik be, hogy az utolsó két System lemez hangulatai jönnek vissza gyengébb kiszerelésben.
Sehol nincs az a jó kis kategorizálhatatlan lendület, ami a SOAD sajátja volt, a jó kis dallamok, hogy közben leszakad az ember feje, és bizony Dolmayan se erőlteti meg magát, az unalmas kalapálás sehogy sem emlékeztet arra a fickóra, aki a Toxicityn szétverte a cájgot.
A Scars annyiban hasonlít a tavalyi Tankian lemezre, hogy elsőre nagyot üt, de aztán leolvad a máz, és hiába is várja az ember a megunhatatlan pillanatokat azokból bizony nincs sok. Mindenhol vannak jó ötletek, de egyenetlen a színvonal. A nyitó Serious egyfajta állatorvosi lóként szolgál a lemez megértéséhez: zseniálisan kezdődik, és ahelyett, hogy a refrén letépné a fejet, csak egy vérszegény gyatra dallam jön, ami sok helyre illik, de ide nem. Kellett volna valaki Malakian mellé, aki szól neki, hogy a kelleténél ne legyen több a gyerekmondókára emlékeztető ének. Talán pont ezért is volt jó a SOAD, mert ott mindenki csak a legjobb részeket pakolta be a közösbe. Persze azért vannak jó dalok a World Long Gone, a klippesített They Say, vagy a Kill Each Other/Live Forever, de igazából, ha összerakjuk a tavalyi Tankian lemeznek, meg ennek a legjobb pillanatait, akkor sem jön ki 1/4 Toxicity.
Utolsó kommentek