Motörhead
Motörizer
2008
Steamhammer/SPV
Sokan megkérdőjelezik 2008-ban a Motörhead létjogosultságát, hiszen Lemmy bőven túl van már a hatodik ikszen, lassan több füle van, mint foga, és a sok megdizájnolt, pontos haditervek szerint működő modern csapat mellett, bizony furcsán hat egy olyan zenekar, ahol bevallottan szarnak a trendekre, meg egyáltalán mindenre. A motorfejnél csak az lényeg, hogy a backstage-ben meglegyen az előzetesen lefektetett pusztítanivaló, és ha akad néhány lengén öltözött hölgyrajongó, akkor Lemmy valószínűleg nem fog világgá szaladni. A Motörheadre azért van nagy szükség, mert manapság teljesen ledegradálódott a rock'n roll, mint fogalom. Magyarországon főleg, hiszen Fenyő 2008-ban még mindig a r'n'r nagykövetének hiszi magát, és terjeszti ezt bőszen, a jampecosan felcsavart szőnyegével, és már Mester Tamás is Rock'n' Roll tanítására adná a fejét. Hát nemá, az istenből azért ne csináljunk már bohócot! Mit mondana vajon Lemmy tanár úr, ha belepislantana, abba a rakás fosba, amit Fenyő meg Mester r'n'r-nek tart? Valószínűleg csak annyit, mondana, amivel minden koncertet indítani szokott:"We're Motorhead! And we're gonna kick your ass!" Ne legyen kétségünk felőle, hogy Lemmy szétrugdosná a seggüket ezeknek Rock’n Roll imposztoroknak. Mert Lemmy egy hős!
Aki azt várta az új Motörhead lemeztől, hogy Lemmy feltérképezi a zene eddig még be nem járt területeit, és soha nem járt játszóterekre viszi a gyanútlan hallgatót az csalódni fog. Lemmyt továbbra sem érdekli a zenei progresszió, és ez is olyan lemez lett, mint az összes többi: egyszerű, paraszt, bunkó, suttyó, de ugyanakkor van benne valami megfoghatatlan báj. Mert a közhiedelemmel ellentétben a Motörhead voltaképpen tele van szépséggel, csak kell hozzá bizonyos hozzáállás, hogy az ember felfedezze a gyönyöreit.
A lemez eleje nem fogott meg különösebben a Runaround Man, és a Teach You How to Sing the Blues tipikusan azok a dalok, amiből minden Motörhead lemezen van vagy három. A szokásos hangzás, szokásos zene, de valahogy nincs benne átütőerő, a Teach You talán valamivel jobb, de a When the Eagle Screams megint olyan lapos semmi. Nehezen indul be a lemez, pedig a motor már maximális fordulaton, de úgy látszik, hogy az öreg járgány szivatóval indul. Vagy be kell tolni, vagy nem tudom.
A Rock Out végre egy hamísítatlan Motörhead-boogie, a tipikusan Lemmys zenei, és szövegi fordulatokkal, pofonegyszerű az egész. Itt derül ki, hogy mitől is működik a Motörhead: mint az a focicsapat, amelyik semmi mást nem tud, csak futni meg ívelgetni. Mindenki tudja, Mikkey Dee kirúgja a labdát, Campbell a szélen csinál egy cselt, majd beíveli a játékszert, Lemmy pedig érkezik, mint egy tank, és a védővel meg a kapussal együtt begyötri a labdát. Mindenki tudja, hogy ezt csinálják, mégsem lehet ellenük semmit sem tenni.
A One Short Life a kimért következetesség jegyében született, egyfajta életbölcsesség Lemmy módra. Itt már lehet jóféle gitártémákat is hallani, nem csak a szokásos zúzást, és a szóló is okés. A Buried Alive a szokásos boggie, a jobb fajtából, én inkább ezzel keztem volna a lemezt.
Az English Rose az első dal, ahol megcsillan Lemmy romantikus énje, és innentől gyenge dal már nincs a lemezen. A lemez legnagyobb slágere a Heroes, úgy látszik, hogy a vén bibircsókos kópé a végére tartogatta a slágereket, a refrén zseniális, és itt is kiviláglik, hogy az igazi vademberek tudnak csak igazán lélekre ható slágereket írni. Néhány éve az Ozzmozison volt egy dal amit közösen írt Lemmy és Ozzy, és az is egy igazi líra volt, nem csöpögős, hanem olyan decens elgondolkodtató.
Nincs semmi újdonság (de gondolom ilyet nem is várt senki), Lemmy ugyanazt csinálja, amit 30 akárhány éve, aki eddig sem bírta az most sem fogja megkedvelni, akinek meg bejött az valószínűleg nagyokat fog vigyorogni a One Short Life meg a Rock Out alatt. Igazából én nem nagyon tudok különbséget tenni az utóbbi évek Motörhead lemezei között, és ezt sem fogom szarrá hallgatni, de egynek elmegy.
Klipp nincs, ez nem az a zenekar, amelyik ilyen hülyeségekkel foglalkozik.
Utolsó kommentek