Screaming Trees
Dust
1996
Epic
A Screaming Trees is lehetett volna hírös, mint az Alice In Chains, a Soundgarden, a Pearl Jam, vagy a Nirvana, tehát, mint a nagy Seattle-beli csapatok, de nem lettek. Pedig náluk is megvolt minden összetevő: régi Ellensburgi csapat, a nagy grunge-hullám előtt lecsapott rájuk egy multi, és semmivel sem voltak rosszabbak, mint az előbb említett négyes.Valószínűleg azért nem futottak be igazán, mert mikor a grunge beindult, a zenekar tagjai igencsak rossz viszonyban voltak egymással, a feszültségeket spontán bokszmeccsekkel vezették le. Néha színpadon is, néha a két Connor testvér is, néha egymással is. Az énekes Mark Lanegan nemcsak Kurt Cobainnek, de Layne Staleynek is nagy cimborája volt, és amelyik buliban felbukkant a Cobain-Staley-Lanegan trió, ott még a porcica is fel lett szippantva. Lanegan ugyan nem lett világsztár, mint a haverjai, de legalább életben maradt.
A zenekar tagjait minden jobban érdekelte a sikernél, és az Epic is rájött, hogy kár beléjük a promóció. A Screaming Trees multis lemezei a legnagyobb csendben jelentek meg, ennek ellenére a grunge-éra csúcsán megjelent Sweet Oblivion lemezük azért elkelt 400 ezer példányban.
A Dust gyakorlatilag az grunge-korszak utolsó számottevő lemeze. A zenekar tagjai itt már felhagytak önnön és egymás pusztításával, és egy kurvajó lemezt csináltak. A zene nem riff-orientált, hanem inkább nyugis elszállós, és nem annyira könnyen befogadható, mint mondjuk a Nirvana. Mark Lanegan egyébként nem csak fejre, hanem hangra is egy kiköpött Cobain. Aki nem ismeri a Screaming Trees-t talán még azt is mondhatná, hogy a csávó Cobain-t utánozza, de ez nem igaz, hiszen Lanegan már az első 86-os első lemezen is így énekelt, mikor a Nirvana még a kanyarban sem volt. Sőt ha a Nirvanán érződik valaminek a hatása, akkor az a Screaming Trees, ugyanez vonatkozik a Pearl Jam-re is.
A Screaming Trees zenéje mindenkinek ismerős, csak senki sem tudja beazonosítani: "Ezt ismerem. Mi is ez?".
A Dust egy zseniális lemez, minden nótája ütős, üresjáratok nélkül. Itt nincs szinte semmi a grunge csapatokra jellemző garázshangzásból. A lemez 80-85%-a akusztikus-balladisztikus, hegesztések alig vannak. Olyan filmzene-szerű az egész, mintha egy sivatagban kocsikáznának. Mondanám azt, hogy rengeteg folk/népzenei hatást hallok, de Amerikában nincs népzene, az indiánok ugyan dobolgattak egy ideig, de ők is le lettek lövöldözve. Szóval talán ilyen kelta-ír hatásokat érzek (rengeteg ilyesmit hallgatok) és néhol talán még könnyed country-ízek is beszöknek meg ilyen Southernes dolgok. Meg van a nyitószámban elektromos szitár, a Dying Days-ben meg Mike McCready a Pearl Jamből olyat szólózik, hogy befosol. Ha nem nézzem a külsőségeket és a hangzást, akkor még stonernek is lehetne mondani, kizárólag spirituális okokból, ez a poros sivatagi hangulat, mint mikor a Kyuss tolta a Green Machine-t.
Nem nagyon vagyok oda koncervideókért, de az alább található minden szempontból zseniális. Nincs szétszaggatva másodpercenkénti vágásokkal, nincsenek hülye beállítások, és a művészurak sem grimaszolnak a kamerába, amitől agyfaszt kapok. Szép nagy hosszú képek, tökéletesen közvetítve a zenei élményt.
A videón a sok bozontos között feltűnik másodgitáron, egy rövidebb hajú fiatalember, aki nem más, mint Josh Homme. Mr. Homme a Kyuss után, és a nagy áttörés előtt, még itt gitározgatott két évig.
Homme tolja a szőnyeget, Lanegan beáll a mikrofon mögé, becsukott szemmel, olyan fejjel, mintha most húzták volna ki egy kiskutya szájából, és anélkül, hogy megmozdulna, végignyomja a koncertet. A dagadt gitáros meg úgy pörög, hogy még a kamera sem bírja követni, a dal végén meg leborul az erősítők elé. ROKKK!!
Utolsó kommentek