Carcass
Heartwork
1993
Earache Records
Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban, mondjuk úgy a 90-es évek közepén, mikor Viva TV még javában Z+ volt, vagy még Z+ sem volt, akkor volt a német Viván egy olyan műsor, hogy Metalla. Minden csütörtök este 11 után, tanulást/tételezést/berúgást követően, jobb sorsra érdemes fiatalok települtek le a tévé elé, csőre töltött videomagnóval, és áldoztak az akkori egyetlen rock/metál műsor szentsége előtt. A Metalla nagyon fasza műsor volt, igazi felvilágosító jelleggel bírt, bár én túl sokat nem értettem a műsorvezető német mekegéséből, a rengeteg exkluzív anyag nagy hiánypótló volt, és nem csak a műsor, hanem a szignálja is ütött. A brutál zenékkel még nem nagyon flörtölő, kezdő kis metálosként nem tudtam, hogy mi az a furcsa tekergős zene a szignál legvégén, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Aztán mikor elkezdtem cd-ket venni, az elsők közt volt a sokak által dicsért, általam ismeretlen Heartwork, és ott eset le a két filléres, hogy a Metalla szignáljának a végén, -mikor megjelenik a vérvörös Metalla felirat- bezony Carcass hallható, méghozzá a Heartwork.
A Heartwork-öt sok mindennek lehet mondani, de talán a klasszikus rá a legjobb szó. Azon a szinten ahol a Symbolic, és a Slaughter of the Soul is volt. Tehát nem az azonnali hangos áttörés, hanem éveken tartó meghatározó befolyás, és időtállóság, ami egy idő után kultikusságba torkollik. Annyiban talán különbözött az előbb említettektől, hogy underground szinten elég nagy felhajtás volt körülötte, és rögtön robbant. A lemez néhány hónap alatt többszázezer példányban kelt fel, ami azért több mint furcsa az effajta szélsőséges muzsikánál.
A Heartwork egyik legnagyobb erőssége a bombasztikus hangzás, ami még 2008-ban is megállja az összehasonlítást bármelyik mai lemezzel. Telt, öblös, majd szétveti az erő, és lehet, hogy manapság technikailag jobban szólnak a lemezek, de ilyen fagyos atmoszférát nem nagyon találni sehol.
A Buried Dreams az egyik legjobb lemeznyitó nóta, ami létezik: pofonegyszerű riff, de letépi a fejet, és a baljós futurisztikus hangulata előrevetíti a lemez irányvonalát. "Welcome, it's a world of hate."
Jeff Walker fülsértő rikácsolása tényleg ijesztő, a zene viszont ennek ellenkezője: klasszikus metál riffek, szólók, sűrű hangszerelés, de ugyanakkor közérthető. A Carnal Forge egy kicsit visszakanyarodás a korai őrlésekhez, de a kimért tempójú No Love Lost ismét a Buried Dreams útján halad. A címadó Heartwork a melodikus death metál egyik alapnótája, a jellegzetes vadállat riffelés után beköszön a Metallás tekergés, majd Bill Steer elnyomja a lemez egyik legjobb szólóját, és még szinte el sem kezdődött a dal. Brutális, de ugyanakkor végtelenül muzikális, Walker elmebetegként köpködi a szavakat, és még morog is hozzá, de ez nem a standard death metálos látszat hörgés/morgás, hanem igazi gyűlölettel teli önkifejezés. Steer és Amott felváltva nyomják a szólókat, Owen meg magabiztosan nyomja az ezerhangú kalapálást. Az átlaghallgató talán itt csak zajt hall, pedig ez a muzikalitás legfelső régiója.
Az Embodiment akár egy death metál énekessel kiegészített Metallica dal is lehetne, hogy az azt követő This Mortal Coil ismét egy szélsőségesebb hangnemet üssön meg látszólag, majd folytassa a közérthetőséget a Carcass védjegyként szolgáló bugyborékolós/tekergetős jóság képében. Mike Amott már itt is bőszen potyogtatta későbbi Göteborgi-vonal magvait, de igazán egyik sem szökkent még szárba, talán ennek is köszönhető, hogy a svéd sztárjátékos lelépett a Carcass csapatából mire megjelent a lemez.
A lemez utolsó részében vegyesen adagolják a korai őrléseket, és a dallamos riffeket, talán így próbálták az ősrajongók torkán lenyomni a klasszikus metál ricinust. De tényleg, akinek azért nem tetszik a Heartwork, mert túl dallamos, az kapja be!
A lemez és egyúttal a Carcass legjobbja a Death Certificate, amit valószínűleg nem a Parr Street Stúdióban vettek fel, hanem a pokolban. Mintha gitárok helyett, lángoló hegedűk riffelnék végig a záró tételt. Elsöprő kiábrándultság, a földalatti entitások rémült segélykiáltása, a villámgyors, ugyanakkor dallamos riffelés alfája, na meg omegája. Állatok.
Nemcsak a belbecs lett különleges, hanem a külcsín is: a borítót a rikácsolós- nyáladzó-emberekbe petéző Alienekért Oscar-díjat kapott H.R. Giger alumínium performansza díszíti. Mondjuk szerintem nem egy nagy durranás ez a békejeles cucc, ha már mindenáron ki akartak egy csomó pénzt perkálni a művészúrnak, akkor választhatták volna valamelyik, futurisztikusabb látványosabb művét is
Utolsó kommentek